Hold Országa - A Mikazuri-sziget erdői

▼▲ Magánküldetés nekem és Shuunak ▲▼

Egy újabb nap a két dinka számára, akik egy jutsunak köszönhetően egymást kell elviselniük. Na igen... ez nem könnyű. Főleg mivel míg az egyik egy agresszív állat, addig a másik egy csendes, kínzásokat előnyben részesítő pszichopata. Senkinek se ajánlatos a kettőt egyszerre feldühíteni, habár igaz, hogy a magas, kékes hajú ninját nehezebben lehet felbosszantani, mint egy háborút kirobbantani. Talán épp ezért is nem próbálkozik senki. Vagy talán azért, mert épp nem mernek velük kitolni. Ez valószínűleg örök rejtély marad...
Útjuk igen izgalmasnak ígérkezett, már ha azt izgalmasnak lehet tekinteni, hogy minden áron próbálnak egymás agyára menni.
- Heh? Egy olyan kristály, ami hatalmas erőt ad? – kérdezte egy magas, ezüstös hajú férfi a vándortól - Akkorát, hogy még ettől a nyálgéptől is képes lenne megszabadítani? – mutogatott hevesen a mellette álló, szintén magas, ám kékes hajú férfire.
A vándor épp egy különleges kristályról beszélt, mely hatalmas erőhöz juttatja azt, aki hozzáér abban a pillanatban, amikor az izzani kezd. Igazából sokan tartották mesének ezt az egészet, főleg azért, mert ez csupán legenda, amit pedig nem minden ember vesz halálosan komolyan.
- Már megbocsáss, Sora, de ha én nyálgép vagyok, akkor te inkább egy kőkori vadállathoz hasonlítasz. – mondta mosolyogva az előbb nyálgépként emlegetett személy.
Na igen... kicsit talán túlságosan is adott a külsejére, meg talán a hanghordozása se mutatta azt, hogy épp egy igen kitűnő kekkei genkai használóról van szó. Talán tényleg nyálgép volt, de ez végül is nem idetartozott.
- Mégis ki a kőkori vadállat, sz*rházi? A f*szom se érdekli, hogy mi a g*cit ugatsz! Fogd be a pofád és engedd, hogy én intézkedjek! – kezdett el hőbörögni Sora, amint meghallotta, hogy hogy is nevezték.
Sose szerette, ha modorát, vagy stílusát becsmérlik. Épp elég volt neki az a gyerekkori trauma, hogy apja folyamatosan verte, na meg az, hogy saját kezével kellett kivégeznie egyetlen élő rokonát. Mondjuk igaz, hogy azóta se jött rá senki, hogy valójában ő végzett apjával. Még se olyan kőkori állat, mint ahogy azt mutatja, hanem igenis okos, ráadásul tud megfontolt is lenni, ha nagyon akar. Csak hát... az a baj, hogy éppenséggel nem akar.
- Ahelyett, hogy itt szidod még az őseimet is, inkább gondolkozhatnál azon, hogy mégis hogy jutunk el a Hold országába, hiszen én elég keveset tudok róla... Bár azt a követ minden áron meg kell szereznünk, hiszen akkor talán megszabadulhatok tőled. Gondolom, hogy már te se szeretnél túl sokáig a körzetemben lenni... vagy esetleg tévedek?
- Képzeld Akira, én épp tudom, hogy merre van az a rohadt ország, szóval akár most azonnal is elkezdhetnénk arra felé vánszorogni...
Akira még fintorgott egy sort, hiszen mindig is zavarta, ha mások jobban tudnak nála valamit. Lehetséges, hogy épp azért, mert egy elég jó nevű klánból származott. Az meg ráadásul még jobban bökte a csőrét, hogy épp Sora tud nála többet valamiről. Néhány perces morfondírozás után végül elindultak a Hold országa felé...
Egész úton Akira folyamatosan csendben volt, mint aki épp a hét törpe közül Kukát játszaná. Mondjuk Sora nem is bánta, hiszen akárhányszor beszélgetés kezdődött kettőjük között, az mindig veszekedésbe torkollt. Így szépen, csendesen haladtak a megjelölt ország felé. Néhány nap alatt sikeresen meg is érkeztek...

♪♫♪Magánküldetés Akira & Sora és az én részemre♪♫♪

Ismételten egy ködös reggelre ébredtek Kirigakure lakói, hozzám hasonlóan. Fél szememet kinyitva gondolkoztam el, hogy ma miért is kéne felkelnem? Hosszas szócsatában végül rájöttem, hogy ma fölösleges. ANBU küldetések terén én döntök, s ha nem vagyok ott, akkor nincs küldetés. A többiek örülni fognak ennek. Egy nagyot ásítva lehunytam szemeimet reménykedve, hogy sikerült még aludni egy keveset, de nem tudtam. Halk morgolódás közben felkaptam magamra egy fekete Kimono-t, rá egy szürke Haori-t és kiindultam a kertbe. Meglepődve néztem körül, hisz’ már rég nem volt időm arra a luxusra, hogy kiüljek ide és végig nézzek egy szép napfelkeltét. A Sakura szirmok pedig a nap, aranyló sugaraiban fürödtek. Ez a pillanatot csak egy valami, pontosabban valaki zavarhatta meg. A Mizukage-dono, aki természetes meg is tette.
- Szervusz Shuichi! – mondta a hölgy, mire viszonoztam a köszönést.
- Lenne egy feladatom számodra… Getsugakuréból kéne biztonságban ide szállítanod nekem egy kristályt, aminek a neve: Hold kristály. – magyarázta el a küldetést, mire csupán bólintottam, elindultam átöltözni. Furcsa módon a nő követett, mintha csak egy válaszra várna.
- Rendben van, indulok. És most, átöltözhetnék? – kérdeztem mire a nő csak bólintott.
- Egyedül! – morogtam. Mindig is kiakasztott, hogy egy ilyen nagytekintélyű nő miért is ily’ piszkos fantáziájú. Miután kiment gyorsan magamra kaptam a szokásos ANBU öltözéket, az oldalamra kötöttem a maszkot, s kiléptem az ajtón majd elindultam a Hold Országába…
Utam során nem történt semmit, ezért szerencsésen átléptem az Országhatárt és megérkeztem.

▼▲ Magánküldetés nekem és Shuunak ▲▼

Végre megérkeztek a helyszínre, ahol kapásból útjukat is állták az őrök. A két missing-nin nem lepődött meg, hogy azonnal felismerték őket, hiszen szülőfalujuk valószínűleg már küldött mindkettőjükről leírást. Természetesen egyikőjük se akart csak úgy elsétálni az őrök mellett, hiszen még ha nem is jutsuval, de könnyedén hátba támadhatják őket. Igaz, hogy mindketten jounin szintűek, azonban ez még nem jelenti azt, hogy kitűnően tudnak mindenre koncentrálni.
- Sora... ha nem gond, én szívesen elszórakozok velük. Bár ha te jobb' szeretnél velük végezni, akkor szólj. – mondta Akira fülig érő mosollyal, s szeme szinte abban a pillanatban vészjóslóan csillant meg.
Ha valaki nem ismerné, ebből is könnyedén rájöhetne, hogy a férfi valójában egy született pszichopata. Egyszerűen élvezi, ha valakit addig kínozhat, amíg van benne lélek.
Sora csak egy halk morgással jelezte, hogy részéről rendben, így Akira máris megkezdhette kedvenc időtöltését.
- Gen'eigan, Sata no Hotibito. – mondta halkan, s abban a pillanatban bal szemében meg megjelent az 5-ös szám, ezzel jelezve, hogy kekkei genkaia ötödik támadását alkalmazza.
Akira mindig is vérvonali jutsuját részesítette előnyben. Nem azért, mert esetleg gyengébb volt a többiben, hanem egyszerűen nem volt rá szüksége. Legalábbis eddig nem.
Miután aktiválta kekkei genkaiát, az egyik őrt sikerült saját oldalára „csábítania”, így az egyből a többire támadt. Szeméből nem tükröződött az élet, látszott rajta, hogy olyan, mint akit hipnotizáltak. Társai valószínűleg nem merték bántani, vagy épp annyira meghökkentek társuk hirtelen oldalváltásán, hogy rá se jöttek, hogy épp mi van. Akira csak szépen, mosolyogva állt és figyelte az eseményeket. Látszólag tetszett neki a dolog, hiszen mosolya egyre szélesebb lett.
- Sose értettem, hogy mi a jó a barátokban... Ha nincsenek, akkor nincs aki hátba támadjon. Ilyen egyszerű. Ráadásul még csak ellened se tudják fordítani legjobb barátod. – kezdett el beszélni inkább Sorához, mint az őrökhöz.
Ez feltűnhetett Sorának is, hiszen egyből válaszolt is az ő, durva módján.
- A barátok nem csak hátba támadni tudnak. A barátok azért barátok, mert segítenek, ha bajban vagy. Ennyi az egész. – kezde a tőle szokatlan prédikációt.
Na igen... Sora nem mindennap mond hasonlóakat, főleg nem így.
Az őrök nem nagyon akartak meghalni, így Akira úgy döntött, hogy maga is betársul a mellészegődött őrhöz. Elővett néhány shurikent, és az épp ellenfelükre koncentráló őrök felé dobta őket, melyek azonnal telibe találtak.
- Unalmas...
Ahogy a halottak egymás után hulltak a porba, Akira úgy haladt tovább, mintha semmi se történt volna. Sora követte, igaz, őt zavarta az épp haldokló néhány férfi.

▼▲ Magánküldetés nekem és Shuunak ▲▼

Amint Akira végzett az őrökkel, a két shinobi elindult a vezetőhöz, hogy megtudják, hogy hol is van az a kristály. Kevés gyaloglás után végre megérkeztek. Akira kekkei genkaiát alkalmazva próbálta megtörni a vezetőt. Egy illúzióvilágot hozott létre, ahol a föld a darabokra hullott, és zuhantak a sötétségbe. Ez volt a kedvence, hiszen a zuhanástól szinte minden ember fél. Sajnos csak annyit sikerült kideríteniük hogy a kristály már elhagyta a falut. Nem repestek túlságosan az örömtől, de azért megpróbálták megkeresni. Néhány perc múlva, megláttak egy férfit, aki pontosan úgy nézett ki, mint ahogy azt a falu vezetője elmondta. Nála volt a kristály...
- Mindjárt jövök. Oda megyek, kinyírom, és aztán mehetünk. – mondta Sora, ám hirtelen hátrahőkölt, hiszen valaki megfogta a csuklóját.
Akira volt az, és a szokásosnál is komolyabban vizsgálta az ismeretlen férfit.
- Nem kéne csak így letámadnunk... – mondta halkan. - Előbb egy tervet kéne kidolgozni. – tanácsolta.
Na igen... Egy terv sose árt, ha csatába akarunk bocsátkozni. Végül némi tanakodás után arra jutottak, hogy amíg Akira kekkei genkaiát használva egy illúziót hoz létre, addig Sora megpróbál végezni vele.
- Rendben, akkor kifingatom a kis rohadékot. – mondta halkan Sora.
Akira, ahogy megbeszélték, egy illúziót hozott létre, melynek hatására minden elkezdett hullámzani, mintha csak a tengerben lennének. Ettől a kiszemelt áldozatuk elveszthette egyensúlyát, s amint ez megtörténik, Sora azonnal támadásba lendül, és egy szúrással átszúrja a kristályt magánál tartó férfi testét.

Miután megkaptam a kristályt hazaindultam. Viszonylag sietősen lépkedtem a kapu felé, reménykedve, hogy senki se fog rám támadni. Éppen elhagytam a falut, mikor úgy éreztem valaki követ. Hátra néztem, s két Shonobit láttam, de jobbnak láttam tovább menni. Mint egy robot, úgy gyalogoltam, vissza se nézve, de ekkor minden elkezdett hullámozni körülöttem.
- Persze. Majd pont egy ilyen Genjutsu fog megállítani engem.
Mosolyodtam el, miközben aktiváltam a Rin’negant és feloldottam az illúziót, ám ekkorra már a másik Shinobi mellettem volt, s felém szúrt. Egy akrobatikus mozdulattal sikerült annyit elérnem, hogy ne a szívemet találja el, hanem csupán az oldalamon virítson egy szép kis vágás.
~ Höhh… Ez közel volt.
Vakartam meg a tarkómat miközben szemügyre vettem a másik két Ninját. Látszólag mindketten nagyon erősek voltak. Tudtam, hogy ezt a harcot már nem fogom tudni megúszni anélkül, hogy használjam a Kekkei Genkai-om. Eközben a földre tettem a dobozt, melyben a kristály volt, s kézjeleket kezdtem el mutogatni.
- Suiton: Mizu Eirou.
Mondtam ki a technika nevét, mire egy vízbörtön vette körül a dobozt.
- Sietnem kell, tehát nem fogok veletek finomkodni. Előre is az elnézéseteket kérem érte.
Mosolyodtam el, majd jobb kezembe egy kunai-t vettem elő, a másikkal pedig fél-tigris kézpecsétet formáztam és vártam a következő támadásukra.

▼▲ Magánküldetés nekem és Shuunak ▲▼

Akira arcán halvány, talán kissé kárörvendő mosoly jelent meg. Eltalálta ellenfelét. Igaz, magár mindig is úgy gondolt, mint a tökéletes shinobi, aki bárkit képes legyőzni. Na igen… Talán kissé egoista volt.
- Chö… Még hogy Genjutsu… – horkant fel egy pillanatra, amikor meghallotta, hogy ellenfele csak úgy simán, le genjutsuzta kekkei genkaiát. – Látom nem vagy tisztában azzal, hogy kivel is állsz szemben. – mondta kissé lenézően.
Azonban sajnálatos módon ő is elmondhatta ugyan ezt magáról… Nem ismerte az ellenfelét, még csak látásból se. Ha legalább a nevét tudta volna, akkor talán lehetne egy kis esélye. De még ezt sem tudta…
Idő közben ellenfele egy vízburkot hozott létre a doboz körül, mely valószínűleg a sérülésektől védte, na meg attól, hogy ellophassák.
Sora, mint akinek semmi dolga nem volt, sétálva közelítette meg a már harcoló „barátját”, majd egy nagy kanyart véve, a falu falához indult. Odaérve nekidőlt, s így szemlélte a harcot. Jól tudta, hogy ha Akira harcába beavatkozik, azt igen megbánná. Úgy is szól neki, ha szüksége van segítségére, addig meg teljesen feleslegesen lábatlankodna a harctéren.
- Hm… – húzódott széles mosolyra Akira szája. – Igazán sajnálnám, ha miattam késnél el. Mellesleg… Engem csak a kristály érdekel. Ha átnyújtod, szabadon elmehetsz.
Tisztán, és határozottan csengtek szavai a csendben. Bár valószínűleg esze ágában se volt elengedni a shinobit, hiszen valószínűleg akkor utánuk ered, amint sikerült meglógniuk.
- A nevem Takigawa Akira – mondta csendesen. – Csak hogy tudd, ki fog majd megölni…
Fegyverét maga mellé állítva figyelte ellenfelét, s várta, hátha ő is megtiszteli a bemutatkozással. Hirtelen arcáról eltűnt az eddig oly széles mosoly, s most komolyságot sugárzott. Mindenképp meg akarta szerezni a kristályt. Ha nem is azért, hogy megszabaduljon Sorától, akkor azért, hogy minél nagyobb hírnevet szerezhessen magának.
- Sata no Shura…
Vérvörös jobbszeme azonnal változásnak indult, s a hatos szám jelent meg pupillája helyén. Ritkán használta kekkei genkaia ezen képességét, hiszen legtöbbször csak a genjutsu típusúakra volt szüksége. Ritka alkalmak egyike volt, hogy hajlandó volt a közelharci technikáját is használni.
- Nos, akkor essünk is neki. – mondta teljes komolysággal.


//Öhm... Szori a késői reagért, csak nem vettem észre a mesélést... ^^" *vaksi*//

[Magánküldetés nekem és AKirának & Sorának]

Miközben ellenfelem regélt, szemeim folyamatosan próbálták megfejteni a technikáját, hisz’ a Rin’negannak meg volt a képessége, hogy egy pillantás után ki tudott elemezni minden nin-, gen-, vagy taijutsut. Csak egy valamit nem tudott felismerni efféle képen: a Vérvonali képességet. Így mikor nem tudta megmutatni nekem a jutsu kivitelezési módját, következtethettem, hogy egy kekkei genkai használóval állok szemben. Tekintetét fürkészve próbáltam meg legalább egy kicsit több információhoz jutni, hiába.
~ Milyen kellemetlen.
Vakartam meg a tarkómat, miközben halvány mosoly jelent meg arcomon. Nagyon is érdekesnek találtam a bűnöző képességét, hisz’ még csak ehhez hasonlóval sem találkoztam. Soha. Eközben a másik körözött shinobi a falhoz sétált, látszólag nem akart beavatkozni a csatába. Tudtam, ez a vérörökségek csatája lesz. Csak, hogy az enyémmel szemben nem sokat érnek az illúziók. /Kell egy kis ego/
- Furcsa. Én is valami ilyet akartam mondani neked, de látom eltántoríthatatlan vagy. Nem kaptam parancsot a likvidálásodra, s a kis házi kedvencedére sem, ám ezúttal kivételt teszek.
Arcomról ezúttal csak az elszántság tükröződött. Nem vártam volna, hogy ilyen veszélyes ellenfelekkel találkozom, ám rendkívül boldog voltam, hogy ezúton is csökkenthetem az ilyen szánalomra méltó alakok számát. Igaz, ami igaz. Sok csótány mászkál még a Világunkban.
- Megölni?! Ne röhögtess. Te még azt sem tudod elérni, hogy fél térdre kelljen ereszkednem.
Hangom semmitmondó volt, még is tisztán kivehető volt a hidegség, s az, hogy nem viccelek. Nincs kegyelem.
~ Végre aktiválta a technikáját!
Húztam ki zsebemből a bal kezemet, mellyel azonnal elő tudom hívni a Shinra Tensei-t, ha szükséges. És eme ajándéknak köszönhetően a közelharci támadások eleve halálra vannak ítélve ellenem… Hamarosan megindította a rohamot, melynek hatására felhasználtam a technikát, s ha minden jól megy ellenfelemet sikerül eltaszítanom magamtól.