★ 2009 február - 2010 június ★

Masashi Kishimoto (岸本 斉史) népszerű manga -és anime sorozatán alapuló fórumos szerepjáték oldal, magyar nyelven! A fórum már nem él, pusztán csak az emléke maradt itt meg. Köszönjük minden kedves játékosnak a részvételét!
 
HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Hanimi Kaname

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Hanimi Kaname



Hozzászólások száma : 31
Age : 25
Reputation : 0
Registration date : 2009. Oct. 29.

Karakterinformáció
Chakra:
26200/30000  (26200/30000)
Szint: Missing-nin (Jounin szint)
Kekkei Genkai: -

TémanyitásTárgy: Hanimi Kaname   Csüt. Okt. 29, 2009 10:46 pm

Név: Hanimi Kaname
Kaszt: Kunoichi - Jounin ( medikus ninja )
Nem: Nő
Kor: 28 év
Felszerelés: 15 db kunai, 5db shuriken, 20 db robbanócetli, 3db füst-, és fénybomba, 10 m drót, tekercsek ( ezekbe különböző ellenszerek, gyógyszerek, eszközök vannak bepecsételve )
Születési dátum: szeptember 1.
Lakhely: Villám Országa - Kumogakure

Kinézet
Kreol bőrű, hosszú fekete hajú kunoichi. Haját legfőképp hátul fogja össze lazán, lófarokba, hogy az esetleges sérüléseknél az ne lógjon bele a sebbe. Szemei sárgásbarna színűek, ajkai sötétbarnák. Középmagas, vékony alkatú nő.

Jellem

Egy nagy gyerek. Ez az a kifejezés, ami a legjobban illik rá, ugyanakkor, ha úgy adódik felnőtt fejjel is tud gondolkodni. Elszántan védi csapattársait, önfeláldozó jellem. Remekül dolgozik csapatban.

Előtörténet
Hirtelen az a meleg és puha közeg, amit már egy ideje élveztem, megszűnt. Egy hideg és világos helyen találtam magamat. Kézről kézre adogattak, idegenek nyúlkáltak hozzám mindenféle furcsa tárggyal. Naná, hogy nekiálltam ordítozni és különös módon, ennek mindenki örült. Azt viszont nem értem, minek fordítottak fejjel lefelé. Nem volt túl jó ott lógni annak a valakinek a kezében. Nemsokára aztán végre beletettek, valami kellemesen meleg folyékony anyagba és elkezdtek sikálni a kezükkel. Aztán bebugyoláltak valami puhába és odaadtak egy embernek. De ez már nem volt ismeretlen, mint a többi. Tudtam, hogy ő az, aki eddig vigyázott rám, akiben eddig laktam. Az ő kezei közt biztonságban éreztem magam, és ennek hangot is adtam azzal, hogy elcsendesültem. Ebben az új világban nehezen szoktam meg, hogy jeleznem kell, ha éhes vagyok, hisz ott bent mindig kaptam enni és még csak szólnom se kellett. Nagyon furcsa volt az egész. Sokkal vadabb, kellemetlenebb, mocskosabb és betegebb világban találtam magam és azon tűnődtem, hogy ez egyfajta büntetés lenne számomra?
***

Telt és múlt az idő és végül egyre jobban megszoktam ezt a világot. Megtanultam pár dolog nevét, hiszen a különböző alakú tárgyaknak és ilyesmiknek mind neve van. Erre csak nem rég jöttem rá. Például, mikor éhes vagyok azt kell mondanom, hogy ennivaló, ha szomjas akkor pedig innivalót kell kérnem. Ám nem elég csak ezeket keresni, annyi minden más is van ebben a világban, ami nem is olyan szörnyű, mint amilyennek először gondoltam. Olyan sok szépet lehet találni benne, csak keresni kell.
Most épp valami furcsa ételt kapok, ami a számba érve kellemes, édes ízt áraszt. Állítólag tortának hívják és mindenki azt mondja, finom. Szerintem is az. A süteményen - ezt is mondják rá -, furcsa alakú gyertya áll. Ha megpróbálnám leírni, azt mondanám, hogy egy kereszt alakú forma vízszintes vonalához kapcsolódik egy ferde vonal, ami a függőleges vonal irányába hajlik. Később erre azt mondták, hogy "négy", mint kiderült ez egy szám, ami a koromat jelöli. Az okosabbak ezt már tudják számolni, én csak annyit tudok, hogy négy a korom. Mikor ezt mondtam kinevettek, hisz' ez nem elég, azt is hozzá kell tenni, hogy "éves". Tehát én most négy éves vagyok. Ezen a napon egy csomó ember gyűlt össze a házunkba. Négyet kapásból felismertem. A két nagymamámat és a két nagypapámat. A többiek csak ismerősök voltak, a nő például, aki mindig vigyorgott rám a nagynénim volt. A nevüket nem tudtam pontosan, csak azt, hogy milyen családtagok. Volt például több unokatestvérem is. Az összes fiú volt és mindig húzkodták a ruhámat. Ezt nagyon nem szerettem így általában kiabálni szoktam ilyenkor. Azután pedig mindig fejbe vágták őket. Nem ezt volt a célom a kiabálással, de legalább bejött, hisz a dorgálás után többet nem piszkáltak. Legalábbis aznap... A következő alkalommal újra kezdték és ez így ment örökké. Viszont az örökké sem tartott örökké, hisz míg cseperedtem egyre több ötletem volt a fiúk leszerelésére. Míg ezeket az ötleteket gyártottam és nőttem, rájöttem arra is, hogy okosabb is leszek. Egyre több mindent értek meg, köztük a világban folyó dolgokat.
***

Mikor hét éves lettem világossá vált számomra, hogy mi is az a háború. Ez egy szörnyű dolog, amiben rengeteg ember veszti életét, a többiek pedig szenvednek. És mindez miért történik? Kicsinyes dolgokért, a hatalomért, a befolyásért, a pénzért. Ha belegondolunk, milyen dolgok miatt robbannak ki a háborúk, talán első elfogadhatónak találjuk, viszont ha mélyen tanulmányozzuk, akkor rájöhetünk, hogy ezek mind-mind olyan dolgok, amik csupán egy életig vagy egy időszakaszig tartanak. Akkor miért vesztegetünk éveket azzal, hogy ezt megszerezzük? Mert a világban ettől leszünk valakik. A legtöbbek felsőbb utasításra vesznek részt ebben a szörnyűségben, akaratuk ellenére. Vannak olyanok, akik a pénzért csinálják és megint mások élvezik. Ahelyett, hogy az örök érvényű érzések megismerésével foglalkoznánk, harcolunk a papírfecnikért, a különböző nagyságú és színű fémdarabokért, a megfoghatatlan romlásba taszító ideákért. Megéri? Megéri, hogy ezekért a semmitmondó fogalmakért embereket áldozzunk? Valakiknek biztosan. Egy szűk rétegnek, akik a háború után lefölözik a hasznot, melyért kisujjukat se mozdították. Ahol nyertes van, ott veszte is van.
Ebbe a háborúba keveredtünk bele mi is. Pontosabban én nem, hisz még csak elsőéves voltam az akadémián, de a szüleim a csatatéren küzdöttek. Nem volt más választásuk, ezt kellett tenniük. Míg ők távol voltak, addig a nagyiéknál lettem elszállásolva, innen indultam minden nap az akadémiára, egy furcsa, szorító érzéssel a torkomba, ami az aggodalomnak volt köszönhető szüleim iránt. Egy nap azonban nem csak miattuk, hanem magam miatt is aggódnom kellett. A faluba idegen ninják szivárogtak be, felbolygatva mindent. Házakat gyújtottak fel, fosztogattak, mészároltak, kihasználva, hogy az erőink nagy részét lekötötte a háborúskodás. Mi ekkor az akadémián ültünk, már tudtuk, mi a helyzet. Láttuk a füstölgő házakat, hallottuk a kiáltásokat, éreztük a félelemet, ami mindannyiunkat átjárt. A tanítónk próbált minket nyugtatni, a tervnek megfelelően evakuálták a falut a képzettebb ninják vezetésével, ám mikor elindultunk volna a tanterem ajtaját berobbantották, majd a beszivárgó füstből kunaiok röppentek felénk. Felborítottuk az asztalokat és azok mögé rejtőztünk el. Csak hangokat hallottunk, nem mertünk kinézni. Így kuporogtunk ott, majd egy fájdalmas ordítás után egy tompa puffanást hallottunk. Tudtuk, hogy itt a vég, a hang, az utolsó védőbástyánk, a senseiünk hangja volt. Ekkora lábdobogás következett, majd bekövetkezett, amitől annyira féltünk. Az idegen ninják ránk találtak. Amint megláttam az egyiket, aki épp rám vigyorgott sikítva szaladtam ki a teremből, a folyosón egy másik támadóba ütközve. A földön ismerősök feküdtek kifejezéstelen arccal, fennakadt szemekkel. Mindenkit lemészároltak, menekülni próbáltam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Teljesen leblokkoltam, egyszerre csak azt vettem észre, hogy valaki elkapja a derekam, a hátára vállára tesz és elkezd rohanni kifelé a faluból...
***

Időközben elájultam a fáradságtól és arra ébredtem, hogy zuhanok lefelé, majd beletoccsantam a sáros talajba. Minden erőmet összeszedve próbáltam talpra állni, de nem sikerült. Egyik szememet nyitva tartva figyeltem az eseményeket a sárból. A ninját, aki elrabolt és másik két társát, akik nyilván időközben csatlakoztak hozzánk míg én eszméletlenül lógtam, másik három ninja vette körbe. A csapatban három férfi fejpántjukon egy furcsa jelet viseltek, konohai ninják voltak, egy darabig figyelemmel követtem a harcot, majd újra elsötétült előttem a világ.
- A takigakurei ninják cipelték magukkal - hallottam a hangot, ami kemény volt, mégis kellemes hangzású. Bizonyára egy férfi hangja. - A vágás a jobb karján egy katanától származik, az a szemét a lányt túszként használva próbált zsarolni minket, mire támadásba lendültünk, ekkor ő megpróbálta elvágni a nyakát, de még időben meg tudtuk állítani, viszont utolsó leheletével még próbálkozott egy vágással, ekkor szerezte lány ezt a sebet.
- Értettem, mindenekelőtt hozzatok ide egy lavór forró vizet, lemosom a sebet. Tiszta sár ez a szerencsétlen kislány.
Ez egy női hang volt, határozottan tudtam. Megpróbáltam kinyitni a szemem, hogy láthassam megmentőimet. Mikor a szemhéjaim eltávolodtak egymástól, láttam, hogy egy sátorban vagyok. Egy szőke hajú nő állt mellettem, én pedig egy asztalon feküdtem. Fáztam, nagyon rosszul éreztem magam az átázott ruhában. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang. A nő nyilván észrevette próbálkozásom, hisz megszólalt.
- Ne félj, most már biztonságban vagy.
Még mindig nem tudtam beszélni, így egy bólintással próbálkoztam, ami félig-meddig sikerült is. Hirtelen feszítő érzést éreztem a vállamban, éreztem, ahogy a seb összeszűkül, majd eltűnik. Egy medikus ninja lenne?
- A nevem Tsunade - mondta a nő, arcán látszott, hogy jóindulatú és kedves. - Téged hogy hívnak?
- Kaname vagyok - nyögtem ki nagy nehezen. - Hanimi Kaname, Kumogakuréból.
- Nos, Kaname, nem kell félned, minden rendben van - nyugtatott meg a nő. - Pihenj egy kicsit, próbálj meg aludni!
A javaslatát megfogadva, most végre önszántamból zártam le szemeimet, majd álomba szenderültem.
***

Miután jobban lettem, Tsunade személyesen kísért engem vissza Kumogakuréba. Első utunk a nagyiékhoz vezetett, szerencsére mindegyikőjük ép bőrrel megúszta a támadást, viszont a szüleim eltűntek a csatatéren. Nem volt róluk semmi hír, a nyomukat vesztették. A hír hallatára görcsös sírás tört ki belőlem, a földre rogytam és eláztattam a szőnyeget könnyeimmel. Csak nagyon nehezen tudtam abbahagyni, viszont még ez után sem tudtam pár óráig megszólalni. Tsunade végignézte a kirohanásomat, arcán látszott a részvét, az együttérzés. Mikor végre meg tudtam szólalni, elé álltam, és így szóltam:
- Tsunade-sama, köszönöm, hogy megmentettél - azzal átöleltem, majd mikor elengedtem, folytattam. - Kérlek vigyél magaddal és nevelj belőlem is medikus ninját, hogy tudjak segíteni a sebesülteken. Könyörgöm!
Újból elsírtam magam, ekkor a nő lehajolt hozzám és letörölte a könnyeim.
- Velem jöhetsz, de előre szólok, nagyon komoly edzésre számíthatsz.
A nagyiékat ez megrémítette, engem azonban csak felbátorított. Végül meggyőztem őket, hogy ez lesz a legjobb nekem. Így hét évesen Tsunade-sensei mellé szegődtem.
***

A Raikage engedélyével megkezdődött a tréningem. A sensei tényleg nem volt könyörületes. Legelőször a chakra kontrollal kezdtük, hisz egy medikus ninjának tökéletes chakra kontrollal kell rendelkeznie. Mivel nekem ez az akadémián sem okozott gondot, és a chakra konrollációs képességem magas volt, hamar sikerült elsajátítanom a képességet, amivel bármikor a megfelelő mennyiségű chakrát tudom kontrollálni a végtagjaimba. Így a vízen járás képességét is hamar magamévá tettem. Megkövetelte, hogy ezek után magoljam be az elméletet. Ez nagyon sok időt vett igénybe, meg kellett tanulnom melyik izom mit irányít, melyik ideg hova kapcsolódik a belső szervek részeit és működését, az idegrendszer felépítését és a társaikat. Lassan egy két lábon járó anatómiai kézikönyv lettem. Nagyon igyekeztem, hogy ne okozzak csalódást a senseinek. Meg is volt elégedve velem, ám ennek meg volt az ára. Gyakran éjt nappallá téve tanultam és fél órákat aludtam. Végül a sensei elérkezettnek látta az időt, hogy a gyakorlat terén is bizonyítsak. Kisebb állatokkal kezdtem a gyakorlást, amik felépítése igen egyszerű volt. Döglött halakat és békákat kellett visszahoznom az életbe. Egyik alkalommal sikerült, máskor nem, ám végül felülkerekedtem a problémán és sikeresen életet leheltem beléjük. Ezután már nehezebb élőlények kerültek elém. Madarak és emlősök, ám az emlősök közül csak a kisebbek, egerek, patkányok ilyesmik. Mikor ezeket a kihívásokat is sikerrel teljesítettem Tsunade-sensei úgy gondolta, hogy beavathat a komolyabb technikák rejtelmeibe. Ekkor tanultam meg az igazi medikus ninjutsukat, melyeknek alapját, a precíz chakra kontrollt már megismertem. Képes voltam belső sérüléseket felszíni bemetszés nélkül ellátni, a mérgező anyagokat eltávolítani. Egyszer, mikor egy szokványos gyakorlaton voltunk, véletlen megvágtam magam és kibuggyant a vérem. Tsunade-sensei teljesen elsápadt és leblokkolt. Tudtam, hogy nagyon rosszul van, de nem tudtam, hogy mitől. Egész testében remegett, gyorsan letöröltem a kezem, majd odasiettem hozzá.
- Sensei, jól vagy? - kérdeztem aggódva. - Mi történt?
Miután letöröltem a kezem, és nem látta a vért, Tsunade-sensei pár perc után végre magához tért.
- Kaname - kezdte -, nem akartam elmondani, de most, hogy ezt láttad nem titkolom tovább. Hemofóbiás vagyok.
- Na de, Tsunade-sensei, hogy lehet egy orvos hemofóbiás?
- Ez egy hosszú történet, a múltra vezet vissza, amikor elvesztettem azt, akit talán a világon a legjobban szerettem.
Ez után beszélgetésünkben kínos csend állt be. Én folytattam a munkám, Tsunade-sensei pedig távozott.
A technikák után jött a következő lépés ahhoz, hogy profi medikus ninja váljon belőlem. Először is a védekezőképességemet kellett fejleszteni, hogy ki tudjak térni az engem ért támadások elől, ugyanis ha a csapat medikus nélkül marad, az komoly gondot jelenthet. A sensei nem kímélt, chakrával erősített ütésekkel támadt rám, amik kezdetben kivétel nélkül betaláltak. A fájdalmat egy idő után már nem éreztem, csak a meleg folyadékot, ami már számon keresztül is szivárgott, a vérem. A kőkemény edzéseknek aztán meglett az eredménye. A sensei támadásai végül mind célt tévesztettek, ehhez azonban majd két éves edzés kellett. Az utolsó évben, a harmadikban a sensei elérkezettnek látta az időt, hogy beavasson engem az emberfeletti erejének titkába. Miután ez is megtörtént, kijelentette, hogy minden tudását átadta nekem. Illetve, még egyet nem, majd a homlokára bökött.
- Tudod mi ez?
- Egy pecsételő technika, már említetted korábban.
- Így van, ez a tekercs ennek a titkát tartalmazza. Azt akarom, hogy ezt is tanuld meg, de csakis akkor, ha már chuunin rangú vagy. Ezáltal már nem lesz olyan medikus ninja, aki le tudna főzni téged. Kivéve engem - itt elmosolyodott, majd egy utolsó ölelés után elváltak útjaink. Én visszamentem Kumogakuréba, ő pedig hazatért Konohába.
***

Miután visszatértem, újra a nagyiékhoz költöztem és elmeséltem mi történt velem az utóbbi három évben. Boldogok voltak, a sikereim miatt és ezt tudtomra is adták, ám aggasztotta őket, hogy nem végeztem el az akadémiát. Biztosítottam őket róla, hogy a távollétemben Tsunade-sensei ezeket is megtanította. Ennek szellemében járultam a Raikage elé, akinek elmondtam mit szeretnék kérni tőle.
- Szeretném, ha levizsgázhatnék egy bizottság előtt, hogy végre geninnek mondhassam magam. Biztos vagyok benne, hogy a tudásom az orvosi ninjutsuk terén jounin szintű, de az alapok is nagyon jól mennek. Ezért szeretnék végre genin lenni.
A Raikage hosszú vívódás után engedélyezte, majd a következő nap egy négy fős bizottság előtt vizsgázhattam, amiben a Raikage is helyet foglalt. A feladat egyszerű volt egy kis csavarral. Egy Kawarimi no Jutsu-t kellett végrehajtanom, melyet azzal teszteltek, hogy elhajítottak felém egy shurikent. Mikor látták, hogy a dobófegyver egy kisebb szekrénybe csapódik, amivel én cseréltem ki magam, egyből átnyújtották nekem a kumogakurei homlokvédőm. Ettől a naptól fogva végre geninnek mondhattam magam.
***

A geninségem a boldog semmittevésben telt. A semmittevés alatt a könnyű munkát kell érteni, maga volt a Paradicsom Tsunade-sensei után. A csapatban rajtam kívül egy rendkívül lusta fiú, és egy másik szorgalmasabb fiú volt. Na meg persze a senseiünk, Kokone Yusuke. Mit ne mondjak, nem voltunk egy aranycsapat, de azért ha kellett össze tudtunk dolgozni. A rendkívül lusta fiú, akit mellesleg Hakának hívtak, bár lusta volt, de okos és mindig volt terve. A szorgalmasabbik fiú, Renji, nem csak szorgalmas, de erős is volt így jól kiegészítettük egymást. Most épp egy tanyán voltunk, ahol az az körüli teendőket végeztük ekkora gondoltam vissza egy korábbi küldetésünkre, ami talán húzósnak mondható. Bár ez nézőpont kérdése.
A feladatunk akkor az volt, hogy egy ellopott tekercset vigyünk vissza Kumogakuréba. Nem tudtuk ki és milyen célból lopta el, csak azt, hogy vissza kell vinnünk. Mint az később kiderült egy jounin szintű kumogakurei lovasította meg őket, aki ezeket egy másik falunak akarta eladni, természetesen pénzért. Mikor utolértük a férfit, a sensei kiadta a parancsot, hogy maradjunk itt, és csak az ő jelére támadjunk. Közben ő a Shunsin no Jutsuval az ellenség mögött termett és elvágta a nyakát. Ám amint a kés végzett, egy pukkanás és füst kíséretében egy farönk zuhant a földre. Mindannyian tudtuk, hogy ez csapda. Ekkor mögöttünk megjelent a tolvaj, majd egy suhintással le akarta csapni Haka fejét, de a penge ismételten egy farönkben végezte. Ekkora feltűnt mögötte Renji, ám kitért a rúgása elől, de ez volt a terv, hisz míg hátrált belépett a csapdánkba. Hárman, három irányból egy-egy robbanócetlivel ellátott kunait vetettünk felé, amik egyszerre robbanva, leszakították a tolvaj egyik lábát. Nem volt valami szép látvány, de a tréningem alatt nagyjából hozzászoktam az ilyesmihez. Ezután leakasztottuk a válláról a tekercset, majd miután fertőtlenítettem a lábát és elláttam a sebet, a sensei a nyakába vette és visszaindultunk Kumogakurébe.
***

Tizenhat éves voltam, mikor alkalmunk nyílt jelentkezni a chuunin vizsgára. A sensei nyugodt lelkiismerettel indított el minket rajta, így egyik nap arra ébredtem, a nagyi izgatottan kelteget.
- Kaname, siess! El fogsz késni!
- Mi? Nagyi, hány óra van?
- Az mindegy, idő van! Ki az ágyból!
Kelletlenül kikászálódtam, majd felöltöztem. A nagymamám jobban izgult, mint én magam. Ez alatt a hat év alatt tovább tanulmányoztam Tsunade-sensei tekercseit, még mélyebb orvosi ismeretekre téve ezzel szert. A pecsét titkát még nem fedtem fel neki, hisz megígértem, hogy ezt már csak akkor teszem, ha chuunin rangra emelkedek.
A vizsga első része egy tesztsor volt, amit üggyel-bajjal de kitöltöttem. Akkor lepődtem meg igazán, mikor kiderült, hogy egy kérdésre adtam csak rossz választ. Azt is azért, mert a mellettem ülőről lestem, mikor semmi ötletem nem volt. Tehát az úgy is rossz lett volna. Szerencsémre a csapattársaim is jól teljesítettek, bár a jó relatív, hiszen Hakának egy hiba kellett volna ahhoz, hogy megbukjon. Fogadok, hogy ezt is a lustaságának köszönheti. Egyszer tuti kiverem belőle ezt a rossz szokást.
A második forduló egy egyszerű arénaharc volt. Kumogakuréban ekkor népes nézősereg gyűlt össze. A környező földesurak itt dönthették el, melyik falut bízzák meg inkább küldetésekkel, ezért az itt nyújtott teljesítmény igen fontos volt. A sorsoláson döntötték el, ki milyen ellenfelet kap. Én egy kusagakurei fiút kaptam. Nem nézett ki különösen veszélyesnek, ám harc közben rájöttem, hogy mégis csak az. Olyan lehetetlen helyekről húzott elő fegyvereket, ahonnan az ember nem is számított volna rá, és mindezt hihetetlen gyorsasággal tette. Mikor végre támadásra szántam el magam, chakrát koncentráltam a kezembe, amit elektromossággá alakítottam. Így indultam meg az ellenfelem felé. Ügyesen kikerülte az ütéseimet, ám egyszer vétett és ez okozta vesztét. Ugyanis amint eltaláltam összezavartam az idegrendszeri jeleket. Amikor a lábát akarta mozdítani, keze mozdult, a végén a földön kötött ki. Ekkor kaptam az alkalmon és ismét chakrát koncentráltam a kezembe, de ezt már nem alakítottam át. Gyomron vágtam a fiút, aki másfél métert süllyedt a földbe, majd elájult.
Aznap este már chuuninná válásomat ünnepelhettük.
***

Chuuninná válásom után nem is sokat teketóriáztam, előástam a Tsunade-sensei pecsételő technikájának titkát tartalmazó tekercset. A technika igen bonyolult volt, de egy idő után rájöttem, pontosan mi is a lényege, majd az eljárás elvégzése után éveken át gyűjtöttem a kis csillag alakú jelbe a chakrát, ami a köldököm felett helyezkedett el. Szerencsére egyik chuunin küldetésemen sem kellett alkalmaznom a kioldó jutsut. Így még máig ott díszeleg a kis jel a helyén. Pedig voltak húzós küldetéseink ez alatt a korszak alatt. Például mikor a falu hírt kapott, hogy nem messze tőlünk, az erdőben valaki titkos kísérleteket végez egy rejtett laboratóriumban.
Az információ ennyi volt és nem több. Így hát kimentünk az erdőbe és keresgélni kezdtünk. Négyen kutattunk hat napon keresztül, az eredmény a nagy büdös semmi volt. Éjszakára letáboroztunk, majd épp lefekvéshez készülődtünk, mikor az egyik bokor a sensei hálózsákja mellett megmozdult. Egy emberként ugrottunk fel, mire egy árny suhant el a bokorból az erdő belseje felé. Üldözőbe vettük, egyszer csak eltűnt egy nagyobb fa gyökerei közt. Megvizsgálva a helyet, egy kisebb mélyedést találtunk ott. Kerestünk valami szerkezetet, amivel ki lehet tágítani a nyílást, úgy hogy mindannyian beférjünk. Nemsokára meg is lett. Miután kitárult a járat, mind a négyen lemásztunk egy sötét, föld alatti folyosóra jutottunk, ahol fáklyák mutatták az utat. Hamarosan egy terembe érkeztünk, ahol különféle tárolókban úszkáltak a szervek és emberi testek.
- Érdekes - jelentettem ki, mire hátamon éreztem a társaim szemeit. - Mi van? Ennek hiányzik az agyveleje, ellenben a szíve még mindig dobog. Elképesztő! Őrült, de elképesztő.
- Köszönöm a bókot!
A hang irányába fordultunk, ahol egy töpörödött öreg embert pillantottunk meg, egy szörny kíséretében. A szörny több részből volt összeeszkábálva, melyeket varratok tartottak össze.
- Sajnálom, hogy végeznem kell magukkal, a hölgyben kifejezetten nagy fantáziát látok.
Jelére a szörny megindult felénk. A sensei Raiton: Kage Bunshin-t alkalmazott, mire a szörny lebénult, hisz egy villámmal átitatott klónt sikerült eltalálnia. Az öreg nem volt valami nagy kihívás, megpróbált elfutni, de még sétatempóban is leköröztük volna. Másnap az ANBU felszámolta a laboratóriumot.
Ez csak egy küldetés volt a sok közül, melyet chuuninná válásomtól teljesítenem kellett. Tizenhat éves korom óta chuunin vagyok. Most huszonnyolc éves vagyok és a Raikage hívat magához. Vajon mit akarhat? Félénken léptem be az irodájába vezető ajtón.
- Á, Kaname! Végre, már vártalak. Tudod miért hívattalak?
Megráztam a fejem.
- Nos, nem is húzom az időt. Nem kell leülnöd, rövid leszek - mondta, látván, hogy helyet akarok foglalni. - Tehát elérkezettnek látom az időt arra, hogy előléptesselek. Mától fogva Kumogakure jouninja vagy.
Hát eljött a pillanat. Tizenkét évet kellett várnom rá, de sikerült. Chuuninból jouninná léptem elő.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sai



Hozzászólások száma : 135
Age : 23
Reputation : 0
Registration date : 2009. Sep. 22.

Karakterinformáció
Chakra:
36000/40000  (36000/40000)
Szint: Moderátor
Kekkei Genkai: -

TémanyitásTárgy: Re: Hanimi Kaname   Pént. Okt. 30, 2009 7:55 pm

Hell Kaname!
A történeteddel semmi problémám nincs, ám a chakra beállítottságod, akkor csak orvosi ninjutsukra alkalmas. Még egy hozzáfűznivalóm lenne, igen ez tényleg egy átok, csak nem rád hanem RÁM nézve, egy teljes fél órát vett igénybe elolvasnom a történeted, de inkább ez, mint a könyörgésed, hogy ellenőrizze valaki xD. Na szóval a történeted ELFOGADOM
Szinted: Jounin
Chakra: 26000/30000
Pénz: 5000 kane
Készítsd el adatlapodat és jó játékot!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hanimi Kaname
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
★ 2009 február - 2010 június ★ :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: