Watanabe Diran

Név: Watanabe Diran
Becenév: Den, ám ez inkább csak Hunter-ninné válása után terjedt el
Kaszt: Hunter-nin
Kor: 27
Nem: Férfi
Felszerelések: alap felszerelés, néhány dobótőr és senbon, valamint egy pár ninjato
Születési dátum: április 15.
Származás: Föld ország, Iwagakure
Chakra beállítottság: villám
Jellem: Eléggé barátkozó típus, bár vannak mogorva napjai. Vakon követi apja, és a falu vezetőjének utasításait. Munkáját képes túlságosan az előtérbe helyezni, így a magán életével nem is igazán tud foglalkozni.
Kinézet: Magas, nagyjából 185 cm magas, eléggé kisportolt testalkatú. Sötétbarna haja van, melyet néha feketének néznek. Szeme kékes színű, ám néha, zöldes színűre változik. Ez attól függ, hogy épp milyen árnyalatú ruha van rajta.

Spoiler:

~ Előzmény ~

Az idő kezdett későre járni, s már a hold is aranysárgán fénylett a rengeteg csillag között, a szinte feketének látszó égbolton. A szellő lágyan fújdogált, az eső illatát hozta a távolból. Azonban nem ez volt az egyetlen, melyet a szél hozott... Egy magas, sötét hajú férfi állt a Watanabe ház előtt, s az ifjú Diran szobájának ablakát kémlelte. A férfi, amint úgy gondolta, hogy mindenki elaludt, elindult a ház felé, s behatolt. Szerencséjére senkit se sikerült felvernie, így halkan fel tudott lopózni az emeletre, ahol Diran aludt bölcsőjében. A férfi nyugodt arccal nézte az szundikáló kisdedet, amikor hirtelen egy nő nyitott be a szobába, hogy ellenőrizze fiát.
- Ó... Csak te vagy az, szívem? Lehetőleg ne ébreszd fel Dirant - mondta a nő álmatag hangon, majd kilépett a szobából, s a konyha felé vette az irányt.
Ahhoz, hogy bárki is a konyhába juthasson, először a nappalin kell áthaladnia, ahol azonban egy férfi halk szuszogása hallatszott. Keiko azonnal visszasietett a szobába, ahonnan addigra a titokzatos látogató eltűnt – vagy legalábbis már nem volt látható. Az ajtó hirtelen bezárult.
- Üdvözlöm. - mondta az ajtó mögül kilépő alak.
- Ki... Ki maga? – kérdezte Keiko, amikor meglátta az ismeretlent, s amikor az előhúzta fegyverét, a nő azonnal elkezdett sikítani.
A „vendégnek” nem is kellett több, azonnal a nő gyomrába szúrta fegyverét, aki holtan rogyott össze, gyermekét védelmezve. A földszinten alvó férfi a sikolyt, s a hangzavart meghallva azonnal felébred, és a gyerek szoba felé vette az utat. Amikor a szobába nyitott, feleségét holtan találta, vérbe fagyva. A látogató addigra már ismét a ház előtt állt, s aljas mosollyal kémlelte ismét Diran szobájának ablakát. Néhány kézjel után, egy hatalmas tűzgolyó indult a ház felé, hogy azt lángra lobbantsa.
Kazuma, a gyermek apja azonnal kiemelte fiát ágyából, s feleségével együtt, megpróbált kimenekülni az égő házból. Mindenük elégett, semmijük se maradt...


~ 13 év múlva ~

- Apu, ugye majd segítesz nekem gyakorolni a shuriken dobást? – kérdeztem aputól, miközben a vizsga előtti utolsó tanítási napra készültem.
- Sajnos most nem tudok, Diran. De megígérem, hogy szólok Akito bácsinak hogy segítsen neked. – válaszolta. - Nagyon ügyesnek kell lenned, ha szeretnél nekem a jövőben segíteni megtalálni anyád gyilkosát. Most viszont néhány napra el kell mennem. Vigyázz magadra, és ügyes legyél a vizsgán. – borzolta össze sötét, rövid hajamat.
Igen... mindenképp segíteni akartam apunak, hogy megtalálhassuk azt a férfit, aki 13 évvel ezelőtt végzett anyuval. Vakon gyakoroltam a különböző jutsukat, hogy később segíthessek.
Az utolsó nap minden izgalom nélkül telt el, s a nap végén a sensei elmondta, hogy nagyjából miket is vár el tőlünk a következő nap. Egyáltalán nem voltak nagyok az elvárások, legalábbis számomra nem, hiszen az éltanulókhoz tartoztam. Rendben, mindig becsúszott egy-két rosszabb jegy, de mindig kijavítottam. Mondhatni egész sok barátom volt az akadémián, de egy igazán kiemelkedőt tudnék csak mondani. Saya egy aranyos, tőlem alig egy évvel fiatalabb lány volt. Nem, nem éreztem iránta többet, mint barátságot, de talán jobb is... Az iskolából hazatérve azonnal bekopogtam a szomszédba, ahol egy magas, vöröses hajú jounin nyitott ajtót. Ahogy meglátott elmosolyodott, és betessékelt. Atori bácsi édesapám öccse volt, akinek alig néhány év alatt sikerült magát jounin szintre felküzdeni. Néhány perc alatt összekészült, és indultunk is edzeni az erdőbe. Bácsikám folyton dicsért, hogy milyen ügyes vagyok, és ezzel mindig sikerült zavarba hoznia. Már későre járt, amikor befejeztük az edzést, így ő kísért haza, hogy nehogy valami bajom essen. Igaz, én tiltakoztam, hiszen már nagy fiú voltam, és már egyedül is képes lettem volna hazamenni...


~ Végre genin lettem! ~

Reggel... A nap egyik legnyomasztóbb szakasza számomra. Aznap se volt másképp, hiszen épp a vizsgámra készülődtem. Kissé idegesen szedtem össze a holmimat, majd indultam meg az akadémia felé, ám előbb mindenképp meg akartam köszönni Atori bácsinak az előző napi segítségét, sajnos azonban már nem találtam otthon. Korán elment a Hokage palotájába. Yuuki néni egy kis dobozkával lepett meg kárpótlásul, melyben az aznapi uzsonnám lapult. Kételkedtem benne, hogy képes leszek enni, de azért elfogadtam, hiszen semmiképp se akartam megbántani. Miután belesüllyesztettem táskámba az uzsimat, máris indultam az akadémiára. Szerencsémre, vagy épp balszerencsémre én az utolsók közt szerepeltem, hiszen névsorban haladtunk. Pár óra leforgása alatt végre én is sorra kerültem. Miután elmondták, hogy mit szeretnének látni tőlem, én végrehajtottam azokat, minden hiba nélkül. A vizsgáztatók fejüket összedugva tanácskoztak, majd az egyikük barátságos mosollyal árulta el a döntést. Átmentem. Innentől már ninjának számítottam, igaz, még csak genin szintűnek, de egyelőre ez is megtette. Boldogan rohantam előbb Yuuki nénihez, majd a többi rokonhoz, hogy elújságoljam nekik a hírt. Mindenki nagyon örült, de elmondásuk szerint leginkább annak örültek, hogy boldognak láttak. Na igen... Eddig még nem igazán éreztem magam ilyen boldognak... Néhány nap múlva, a másik két genin társam, és senseiem is megismertem. Csapattársam egy lány, és egy másik fiú lett, senseiem pedig szintén nő nemű volt. Sokat segítettek az edzésben, és én is. Amint apum is hazaérkezett, elújságoltam neki a hírt, aminek nagyon örült. Elmondása szerint mindenképp úgy szerette volna intézni, hogy Atori bácsit kapjam meg senseiemnek, ám a Hokage-sama ezt ellenezte, hiszen nem úgy gondolta, hogy veszélyes lehet. Lehet, hogy igaza volt, ám lehet, hogy vele gyorsabban fejlődtünk volna, mint Aiko senseijel. Egyik küldetésünk jött a másik után, egyik macskát mentettük a másik után, és egyik embert kísértük a másik után. Kissé monotonnak tűnt, bár a kísérgetések során több, eddig ismeretlen emberrel találkoztunk. Több kultúrával is találkoztunk. Érdekes volt, ám én mihamarabb szerettem volna túl lenni a genin korszakomon, és ez sajnos ki is tűnt rendesen. A sensei nyugtatgatott, hogy hamarosan eljön a chuunin vizsga, és mindenképp szeretne minket elküldeni rá, hiszen elég szép tempóban fejlődtünk. Igaz, még csak alig 5-6 hónapja lehettünk geninek, de a küldetések is egyre könnyebben, gyorsabban haladtak. Mondjuk ez nem is attól függött, hogy ki mennyire erős, hanem inkább az ügyességtől...


~ Egy lépéssel közelebb ~

Egyik nap, egy levelet nyújtott át Aiko sensei, melyben egy jelentkezési lap volt. Egy chuunin vizsgára való jelentkezési lap volt benne. Csillogó szemmel öleltem át senseimet, azonban tudtam, hogy ez a dolga... Egyszerűen csak értesített arról, hogy hamarosan megkezdődik a szezon chuunin vizsgája. Szinte minden napomat tanulással, és gyakorlással töltöttem, hiszen hallottam, hogy milyen nehezek is ezek a vizsgák, ám tudtam, hogy az egyszerű tanulás nem mindig elég, hiszen minden alkalommal más feladatok vannak, és minden alkalommal más helyen is tartják. Ezúttal a Villámok országát jelölték ki vizsgahelyszínnek. Még sose jártam abban az országban, így már csak annak is örültem, hogy egy új helyet fedezhetek fel. Senseiem úgy gondolta, hogy elkísér engem, és másik két társamat, hogy nehogy valami bajba keveredjünk. A vizsgáig még nagyjából két hét volt. Úgy gondoltuk, addig vígan elérjük az országot, azonban csalódnunk kellett. Útközben néhány elég erős, és aljas bandita támadt ránk, hogy elorozza ételünket és vagyonunkat. Nos... mondjuk úgy, hogy nem sikerült nekik... Ám ennek köszönhetően máris elvesztettünk két napot. Szerencsénkre még sikerült időben megérkeznünk, de gyakorlásra már nemigen volt időnk. Lassan és biztosan közelgett a vizsga ideje, mely végül megérkezett. Egy gyönyörű, forró nyári napon játszódott le a vizsga első feladata. Már az első feladat is igen megrázó volt, így azt hittem, hogy teljesen képtelen vagyok teljesíteni azt. Az első feladatot hármas csoportokban kellett megoldani. A Villám ország területén néhány ereklye volt elrejtve, melyek közül legalább egyet kellett megszereznünk. Könnyűnek ígérkezett, ám úgy tűnt, az időjárás ellenünk fordult. A feladat teljesítésére egy teljes hetet kaptunk, azonban végig folyamatos vihar dúlt, mely nem akart csendesedni.
- Kétlem, hogy sikerülne megcsinálnunk... Sose lesz belőlem chuunin. Sose fogok tudni segíteni apunak, anyu gyilkosának elfogásában. – csuklottam össze egyik alkalommal, mikor egy erdőn vágtunk át.
- Idióta! – csattant egy kéz az arcomon. - Te akkora egy barom vagy, hogy az már fáj! Mégis minek jöttél idáig, ha most feladod? – Kezdett el velem ordítani Ayumi, az egyik genin társam.
Na igen... talán ő volt a legharciasabb és legszókimondóbb lány, akit valaha is ismertem, és ezért tiszteltem is valahol, mélyen. Hála neki, valamennyire sikerült visszanyernem az önbizalmamat, s folytathattuk utunkat az erdőn keresztül, hogy aztán egy barlang bejáratához érkezzünk. A barlang látszólag emberi kéz munkájának tűnt, de azért haladtunk előre. Reménykedtünk benne, hogy itt talán lesz legalább egy ereklye. Lassan sétáltunk végig a girbe-gurba folyosókon, amikor egy kisebb csarnokba érkeztünk. A csarnok túl oldalán egy hatalmas vas ajtó díszelgett, mely előtt néhány ismeretlen shinobi ácsorgott. Mosolyogva üdvözöltek bennünket, s máris nyitották az ajtót, mely mögött néhány igazán csodálatos kincs lapult. Megtaláltuk az egyik leggazdagabb rejtekhelyet. Gyorsan magunkhoz vettünk egy-egy kincset, és egy gyors „Köszönjük!” kíséretében már indultunk is vissza a rejtekfaluba, hogy befejezhessük a vizsgát. Alig másfél napunk maradt a vizsga végéig, így igencsak bele kellett húznunk. Szerencsére a vége előtt egy-két órával értünk be, így még pont benne voltunk az „Átmentek” kategóriában. Boldogan és fáradtan ugrottunk egymás nyakába, azonban máris következett a második szakasza a vizsgának. A második feladat egyelőre még rejtély volt, csupán annyit tudtunk, hogy két hét múlva veszi kezdetét a próba. Egyre inkább kezdtem izgulni, hiszen ha már az első feladat ennyire nehéz volt, akkor a másodiknak is legalább ilyennek kellett volna lennie. A két hét letelte után, a vizsga második szakaszát vezető ninja egy terembe terelte össze a megmaradt vizsgázókat.
- Gratulálok mindenkinek, hogy eddig eljutott a vizsgán. Sokan voltak, akik nem tudták megvárni a második hét végét, egyéb elfoglaltságokra hivatkozva. Ők természetesen ki lettek zárva a vizsgáról. Így már ha jól számolom 4 darab csapatunk marad, akik közül lehet, hogy mindannyian chuuninok lesznek. De most inkább foglalkozzunk a vizsga második részével – kezdett bele hosszúnak ígérkező monológjába. - Nos, kérném a jelenlévőket, hogy foglaljanak helyet. Lehetőleg egy csapat kerüljön egy padba. Ha mindenki helyet foglalt, akkor kezdhetnénk is a vizsga második szakaszát, ami lényegében egy csoportos elbeszélgetés lesz. – húzódott a vizsgáztató szája széles, és barátságos mosolyra.
Igazából azt hittem, hogy minimum egymást kell megölnünk a chuunin címért, és látszólag nem én voltam az egyetlen, aki felhördült az elbeszélgetés szót hallva. Ezzel talán meg akartak minket keverni, vagy megfélemlíteni. Lehet, hogy ezzel a taktikával akarták elijeszteni a többi próbálkozót.
- Akkor szerintem kezdhetnénk is. Az első legyen … – kezdett mutatóujjával körözni, majd megállapodott rajtam - Te. Miért akartál ninja lenni?
Na igen... Ez a kérdés bennem is felmerült, azonban választ még nem igazán kaptam rá. Eddig úgy tűnt, hogy ez csak egy lépcső fok a sok közül, melynek tetején elérhetem azt, amit szeretnék. Segíteni apámnak megtalálni anyu gyilkosát.
- Igazából... ezen még nem gondolkodtam – kezdtem bele kicsit zavartan, közben még lehetséges, hogy el is vörösödtem, hiszen azonnal kivert a víz.
Egyáltalán nem tudtam, hogy mit válaszoljak, azonban a nő csak biztatóan bólintott.
- Szeretnék édesapámnak segíteni megtalálni azt, aki 13 évvel ezelőtt megölte az anyámat. És talán... talán azért is akartam ninjává válni, hogy megvédhessem azokat, akiket szeretek. – válaszoltam egyre növekvő önbizalommal.
Úgy éreztem, hogy válaszom tökéletes volt, azonban ez nem derült ki, hiszen tovább siklottunk. Egy újabb genin árulta el vágyait, és hogy miért vált shinobivá. Szinte mindegyik különbözött, ám volt egy bizonyos pont, ahol mindegyik hasonlított egymásra. Mindenki egy bizonyos személy nyomdokaiba akart lépni. Ki a halott apjáéba, ki a korán feltörekvő bátyáéba, ki pedig a kedvenc jouninjáéba. Úgy éreztem, én adtam meg a legjobb választ, amit adni lehetett. Az elbeszélgetés után a vizsgáztató elsorolta azoknak a nevét, akik attól a pillanattól fogva chuuninnak számítottak. Az én nevem is köztük volt, akárcsak a társaimé, és két másik genin neve. Azaz már inkább chuunin...


~ Élj, ahogy az egy férfihez méltó, s halj, akár egy shinobi ~

Két éve... Immár négy éve voltam chuunin, s végeztem a dolgom. Néha magamban, néha pedig a régi társakkal, barátokkal. Egyszer még apuval is sikerült egy küldetésen összeakadnom, ám nem telt felhőtlenül. Egy egész könnyűnek ígérkező küldetést kaptunk, ahol egy csoport missing-nint kellett elfognunk, vagy épp likvidálnunk. (Max. 5 személy!) Természetesen elfogadtam a küldetést, hiszen szerettem volna életemben legalább egyszer apámmal harcolni, ráadásul jött éppenséggel rosszul ez a kis munka. A küldetést megelőző nap kicsit ideges voltam, azonban amikor már indulni kellett ez elmúlt. A falu kapujánál találkoztunk, s innen indultunk útnak.
- Tudod, Diran... Büszke vagyok rád... – kezdte meg a beszélgetést apu.
Kicsit meglepődtem, hogy így, teljesen hirtelen ezt mondja. Kezdtem kicsit aggódni, hiszen nem szokott ilyeneket mondani, ha nincs rá oka. Elhessegettem a negatív gondolatokat, hiszen valószínűleg csak azért mondta, mert most együtt mehettünk küldetésre. Néhány óra kitartó fán ugrálás után, végre megérkeztünk a helyszínre, ahol a missing-ninek csoportját fedezték fel. Még mindig ott voltak, ám kezdett úgy tűnni, hogy képesek lennének egymásnak ugrani, ha nem lenne egy bizonyos személy, aki irányítja őket.
- Azt hiszem elvállalom a vezérüket. Neked meg marad a többi. – súgtam apámnak.
- Hehe... Elfelejted, hogy ki a rangidős, fiacskám... – borzolta össze a hajamat, akárcsak régen.
Végül megállapodtunk, hogy az övé lesz a vezér, enyém meg a többi. Látszólag nem tűntek erősnek, azonban mint azt megtanultam, a látszat néha csal. Felkészültem minden eshetőségre, legalábbis úgy gondoltam, hogy felkészültem... Hirtelen a semmiből két missin-nin ugrott felénk. Éppen hogy sikerült blokkolnom a támadásukat egy kunaijal. Nem tűntek kezdőknek, de veszélyesnek se, hiszen néhány laza rúgással, és ütéssel sikerült őket kiterítenem, majd a magammal hozott kötéllel összekötöztem a testüket, hogy ne tudjanak minket zavarni a továbbiakban. Eközben apu elindult becserkészni a vezért. Szépen, lassan, és hangtalanul próbáltam közlekedni, mely egész jól sikerült, hiszen nem vettek észre. Egyelőre... Sorban ütöttem ki és kötöztem össze az utamba álló shinobikat. Valamiért olyan érzésem volt, hogy túl könnyű volt kiiktatni a „testőröket”, hiszen ha legalább olyan erősek lettek volna mint én, akkor észre vettek volna... Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy csapda kellős közepébe sétáltunk bele apámmal. Amint elvégeztem a feladatom, elindultam apu keresésére. Hirtelen hangos ordítást hallottam, majd egy nagy robbanás következett.
- APAAAAAA! – kiáltottam, majd egyenesen a gomolygó füst felé rohantam.
Ahogy megérkeztem, egy hatalmas krátert láttam a földben, s alig néhány méterre tőlem egy testet. Apámé volt. Lélekszakadva rohantam felé, majd ahogy megéreztem, térdre rogytam. Szerencsére még nem hallt meg, azonban légzése egyre lassult. A missing-ninek vezetője alig néhány méternyire állt, látszott rajta, hogy akárcsak aput, őt is megviselte a robbanás, ám még mindig képes volt harcolni. Szája egyre szélesebb vigyorra húzódott, mely lassacskán gúnyos kacajba csapott át. Nekem se kellett több, elővettem egy kunait, s azonnal nekirontottam. Nem tudom mennyi ideig harcolhattunk, de nekem több órának tűnt. Előnyöm az volt, hogy aránylag kipihent voltam, ellenben ellenfelemmel, aki már előzőleg letudott egy csatát apámmal. Végül én nyertem. Testem telis-tele volt sebekkel, horzsolásokkal, és örültem, ha a kisujjamat képes voltam felemelni, de még mindenképp el kellett juttatnom apámat egy kórházba. Rémlett, hogy alig néhány kilométerre egy kisebb falu terült el, és reménykedtem benne, hogy él ott legalább egy olyan ninja, aki képes gyógyítani. Sajnos azonban már nem volt annyi erőm, hogy elérjem a falut, így néhány méter után fáradtan rogytam össze, s ájultam el. A legközelebbi emlékem már az volt, hogy egy ágyon fekszek, s néhány ember aggódó tekintete szegeződik rám.
- Hol... – kezdtem bele rekedtes és elcsukló hangon. - Hol vagyok? – tettem fel végül a kérdést.
Egy meleg, bársonyos kéz érintését éreztem meg hirtelen a vállamon, s egy percre azt hittem, hogy édesanyámat látom. Igaz, még pici voltam, amikor meghalt, de sokszor láttam róla képet, és apa is rengeteget mesélt róla, így már volt elképzelésem, hogy hogy is nézhetett ki.
- Aludj... Sok sérülést elszenvedtél, és rengeteg chakrát használtál fel. Ki kell magad pihenned.
Álmosan hunytam le ismét szemeimet, és merültem mély álomba. Néhány óra múlva – vagy legalábbis nekem annyinak tűnt –, ismét kinyitottam a szemem. Ekkor már volt annyi erőm, hogy körbenézzek a szobában, ahol feküdtem. Egy lány ült a szoba másik végében egy ütött-kopott székben. Aludt. Amikor megpróbáltam felülni, éles fájdalom nyilallt a bordáim közé, mely jelezte, hogy nem lenne ajánlatos felülnöm. A fájdalomból arra következtettem, hogy néhány bordámat sikeresen eltörtem. Hirtelen a lány feje fel emelkedett, s meglepődve nézett felém, majd felpattant, hogy aztán elhagyhassa a szobát.
~ Hát ez meg...? ~ néztem tanácstalanul a lány után.
Az ajtó halkan nyílt ki, s mögötte egy fekete hajú lány jelent meg, barátságos mosollyal.
- Látom felébredtél. Remek! – mondta jókedvűen, és mellém húzott egy széket, amire le is ült.
Szinte azonnal megkezdte a vizsgálgatásomat. Őszintén szólva kissé zavarban voltam, hiszen a lány a csupasz felsőtestem kezdte el puha, bársonyos kezével simogatni, ám amikor ezt befejezte, mosolyogva nézett rám.
- Nahát... igazán gyorsan gyógyulsz... Alig néhány hete vagy itt, és már csak az erős nyomásokra vagy érzékeny – dőlt hátra a székben. - Most pedig meséld el, hogy mi történt veled, és azzal, akit magaddal hurcoltál. – folytatta komoly tekinettel.
Mindenről beszámoltam neki. Arról, hogy egy chuunin vagy, hogy a férfi, aki velem volt az apám, és hogy épp egy küldetést végeztünk. A lány csak bólogatott, és jelezte, hogy még figyel.
- Apám hogy van? – tettem fel befejezésül a kérdést. Aggódtam, hiszen az apámról volt szó, és nem akartam őt is elveszteni...
- Jól van, viszont még egy ideig nem fog felébredni. Elég súlyos sérülései voltak, melynek többsége égés volt. Ezeket sajnos nem mind tudtam úgy gyógyítani, hogy ne maradjon helye. Ráadásul a bal lába, és a bal keze is súlyosan károsodott. Valószínűleg többet már nem lesz képes úgy élni, mint egy ninja. Azonban még van remény, nem kell elkeseredni. – mondta kissé sajnálkozva.
- „Élj, ahogy az egy férfihez méltó, s halj, akár egy shinobi” - mondta mindig... És most... most nem fogja tudni betartani az ígéretét... – mondtam csendesen.
Az ígéret, amit közösen tettünk anyu sírjánál. Az ígéret, mely arról szólt, hogy ha az életünkbe kerül is, de megtaláljuk a gyilkost. Szememből egyszerre könny kezdett el csorogni. A lány úgy gondolta, hogy jobb, ha most magamra hagy, csendes magányba. Talán tényleg jobb volt így. Úgy éreztem, képtelen leszek ezt a számomra óriásinak tűnő küldetést egyedül véghez vinni. Még néhány nap elteltével, már képes voltam kimászni az ágyból, s sétára indultam a házban. Időközben megtudtam, hogy a Fű ország és a Tűz ország között elhelyezkedő erdőben vagyunk, s vendéglátónk két hölgy. Akane, az ápolónk, és húga Mitsu. Mindketten kedvesek voltak velünk, és kitűnően gondoskodtak rólunk. Pár hét elteltével végre aránylag teljesen felgyógyultunk, és akár már haza is indulhattunk. Egy újabb hét alatt hazaértünk, ahol mindenki meglepve fogadott minket. Mint kiderült, azt hitték, hogy már meghaltunk, hiszen nagyjából három hónapot lehettünk távol úgy, hogy semmi életjelet nem adtunk magunkról.
- Gratulálunk a küldetés teljesítéséhez. Igaz, kicsit sokáig tartott, de végül győztetek – kezdett bele a kage mondókájába. - Diran, szeretnék veled beszélni négyszemközt, ha lehetséges.
Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, a szívem szinte azonnal a torkomba. Azt hittem, hogy valamit elszúrtam, és most akarja rám kiszabni a bütetést.


~ Feljebb, csak feljebb azon a szamárlétrán ~

- Már egy ideje chuuninként szolgálsz, és úgy gondolom, hogy ideje téged magasabb rangra emelni – mondta, miután hellyel kínált, s én leültem.
Szemem szinte azonnal felcsillant a hír hallatán, s amint lehetett, elmondtam, hogy hogyan vélekedek erről az egészről. Mindenképp jounin akartam lenni, és most úgy tűnt, munkám gyümölcse beéredni látszik. Nagyjából úgy éreztem magam, mint amikor ninjává váltam, a genin vizsgám után. Azonban türtőztetni akartam magam, hiszen azért mégiscsak úgy kellett viselkednem, mint egy 20 éves, leendő jounin.
- Gondolom már sejted, hogy miféle rangot is szeretnék neked ajándékozni. – mosolyodott el.
~ Hát hogy a fenébe ne tudnám... ~ mondtam magamban büszkén.
Ki se kellett mondania ahhoz, hogy rájöjjek mit szeretne.
- A jounin ranggal akar megajándékozni... eltaláltam? – tettem fel a kérdést, de vigyáztam, nehogy követelőzőnek tűnjek.
Beszélgető partnerem csak bólintott mosolyogva. Miután megbeszéltük, hogy hogyan is fog menni ez az egész jouninos dolog, végre eldöntöttük, hogy megkapom a csapatomat is. Semmiképp se akartam fejest ugrani a kitudja milyen nehéz küldetésekbe... Először mindenképp át akartam adni azt a tudást, amit ezek alatt az évek alatt összegyűjtöttem. Három kis genint sikerült kapnom, akik közül az egyik igen okosnak bizonyult. Genni volt a legfiatalabb a három genin közül. Ő csupán 9 éves volt. Igazán okos fiú volt, és talán nem hazudnék, ha azt állítanám, hogy néha még engem is sikerült ilyen téren túlszárnyalnia. Két évig folyamatosan edzettünk, és küldetésekre jártunk. Egy alkalommal Konohagakurébe kellett elkísérünk egy idős házaspárt, akik a lányuk esküvőjére készültek. Egy ideig nyugodtan sétáltunk az erdőkön, és tisztásokon keresztül, amikor két idegen alak jelent meg a sötétben. Úgy gondoltam, hogy valami tolvajok, vagy rablók lehetnek, így odasúgtam a három geninemnek, hogy legyenek óvatosak. Néhány óra további gyaloglást követően, az erdőből kiértünk egy mezőre. Itt már nem tudtak volna elbújni, hacsak nem ninják. Sajnos viszont azok voltak. Két, nagyjából chuunin szinten lévő shinobi támadt ránk a sötétből, s a házaspárt akarták elrabolni. Tervüket szerencsére meghiúsítottuk, hála a csapatmunkánknak. Na igen... ez az egy valami igen jó volt nálunk. Igaz, az ismeretek viszont annál hiányosabbak voltak. Miután a két ninját összekötöztük, kifaggattuk, hogy mit akarnak a kedves házaspártól. Mint kiderült, az unokájukon, és annak édesanyján akartak bosszút állni azzal, hogy elrabolják a két idős embert. Azt hittem menten elhányom magam, amilyen aljas ötlettel álltak elő. Miután befejeztem a vallatást, a házaspárhoz fordultam, s őket is kérdőre vontam. Kiderült, hogy a lányuk egy elég híres ninja, akinek sikerült több kiesebb és gyengébb szervezettel leszámolnia. Ráadásul már nagyjából 10 éve lehet jounin. Körülbelül ugyan ez a helyzet az unokával is, ám ő még csupán chuunin szinten lévő shinobi. További utunk egész kellemesen folytatódott. Azonban alig értük el a Tűz ország határát, újabb támadó érkezett, aki már erősebb volt az előző kettőnél.
- Most azonnal engedd át nekem a vén marhákat, különben megöllek a kis vakarcsaiddal együtt. – húzott elő egy wakizashit, amivel felénk indulva játszadozni kezdett.
- Ha hozzájuk mersz nyúlni, előbb öllek meg, mint hogy kimondod a „jutsu” szót, te rohadék. – morogtam, s álltam az idősek és a geninjeim elé.
Testemmel védtem őket, és kész voltam akár meg is halni értük, ha muszáj. A szeretteimért bármit képes vagyok megtenni. Ha kell, akár meg is halok értük. Az ellenséges shinobi hirtelen eltűnt a szemem elől, ezért azonnal kutatni kezdtem, hogy honnan támadhat. Néztem fel, balra, jobbra, hátra, csak egy helyre nem... le. Még szerencsére épp időben sikerült ezt észre vennem, így elugrottam a kinyúló kéz felől.
- Ilyen könnyen nem tudsz kinyírni, virágszál. – mondtam egy gúnyos kacaj kíséretében, majd előrántottam egyik ninjatomat. - Na most legyen nagy pofád.
Azonnal megtámadtam az ismeretlen shinobit, aki mint kiderült a két idős útitársunkat akarta magával hurcolni. Ha sejtéseim nem csaltak, akkor bizony valaki felbérelte őt, hogy rabolja el neki kiszemeltje szüleit. Mondhatom, elég aljas egy ember lehetett... A ninjato és a wakizasi hangos csattanással csapott össze, s ezernyi szikrát szórt, ahogy az acél elcsúszott egymáson. Mindenképp megpróbáltam lenyomni ellenfelem, ám az erősebb volt nálam. Nem sokkal, de erősebb volt... A fegyverek sorra csattantak, s szikráztak, miközben folyt a harc. Egy ideig csak kóstolgattuk egymást, s addig a geninek elvitték küldetésünk alanyát egy biztonságosabb helyre. Harcunk alatt néhány jutsu is megjelent, legfőképp tűz jutsuk, ellenfelem irányából. Úgy gondoltam, hogy képes leszek őt technikák nélkül is, hiszen minél több jutsut használ fel, annál kevesebb chakrája marad. Ez pedig azt jelenti, hogy ő előbb fárad el szellemileg, mint én, így lehet egy kis előnyöm. Amint úgy gondoltam, hogy geninjeim, és az őket követő idősek biztos távolba kerültek, s közelednek Konoha felé, egy utolsó csapással próbáltam befejezni a harcot. Ebbe mindent beleadtam, amim csak volt, és úgy tűnt elég is volt. Sikerült kijátszanom a védelmét, így a ninjatom két bordája közé csúszva, elég súlyos sérülést sikerült okoznom neki, habár ha valaki időben összekaparja, nem hal bele. Amint végeztem, a többiek után siettem. Felugrottam az egyik fára, s egyik ágról a másikra ugorva folytattam után Konoha felé. Reméltem, hogy a gyerekeknek sikerült odaérniük, és nem akadtak össze újabb ellenfelekkel. Néhány perces kitartó ugrást és futkározást követően végre sikerült őket beérnem, azonban még nem lépték át Konoha határát, csupán az azt körül vevő erdő szélén sétáltak, békésen. A nap már lenyugvóban volt, és már a csillagok is kezdtek egyre láthatóbbá válni, így úgy döntöttünk, hogy tábort verünk. Sikerült az erdő szélén egy kis dombban egy barlangot találnunk, ahol nyugovóra térhettünk. Két óránként váltottuk egymást az őrségben, hiszen mindenkinek szüksége volt az alvásra, hogy másnap krízishelyzetben kitűnően tudjon teljesíteni. Szerencsére az éjszaka nyugodt volt, ám ettől függetlenül még megpróbáltam óvatos lenni, hogy még csak véletlenül se tudjunk csapdába sétálni. Időben megérkeztünk a faluba, s elhelyeztük a szülőket a lányuk házában, aki cserébe - hogy elhoztuk őket -, meghívtak az esküvőre. A menyasszony egy igen gyönyörű, fekete hajú lány volt, és folyton mosolygott, akárhányszor láttam. Igen jókedvűnek tűnt, de az esküvővel járó ideges várakozás is kiült arcára. A vőlegény vele ellentétben kissé morgós volt, valószínűleg csak az esküvőtől. Érkezésünk 4. napján tartották meg az esküvőt, ami igen nagy volt. Ott volt legalább a fél falu, így rengeteg emberrel tudtam megismerkedni. A menyegzőn minden tökéletesen ment, vagy legalábbis annak tűnt. Sajnos azonban a lagzin már nem nem maradhattunk, hiszen haza kellett indulnunk még az nap, jelenteni a támadásokat, így elbúcsúztunk, s mind a négyen útnak indultunk. Utunk csendesen telt, és gyorsan visszaérkeztünk a falunkba, ahol értesítést kaptam a chuunin vizsgáról. Már csupán egy hét maradt a jelentkezésig... Miután megtárgyaltam a geninekkel, úgy döntöttünk, hogy talán már ideje lenne megpróbálkozniuk vele.
- Sensei, én mindenképp meg akarom próbálni. Az se érdekel, ha belehalok, csak had mehessek el... Kérlek, sensei... – toporzékolt Genni, amikor kijelentettem, hogy ő nem mehet.
Túl fiatalnak gondoltam még. Igaz, vannak shinobik, akik rekord idő alatt válnak chuuninná, és úgy, hogy megvan hozzá a kellő tudásuk. Úgy éreztem Genninek is megvan, azonban volt egy kellemetlen érzésem az egész vizsgával kapcsolatban...
- Hjaaaj... – sóhajtottam megadóan. - Rendben, elmehetsz a vizsgára. De egyet ígérj meg... Mindenképp óvatosnak kell lenned, és ha nálad erősebb ellenféllel hoz össze a sors, elfutsz. Nem szeretném, ha valami bajod lenne.
Aggódtam... Nem is kicsit. Ám ez látszólag nem tetszett a társaitól jóval fiatalabb Genninek, hiszen szinte azonnal durcáskodni kezdett. Amint ezt sikerült megtárgyalnom, beadtuk a jelentkezéseket. Szerencsénkre nem kellett utazgatni, hiszen most Iwagakurében tartották a chuunin vizsgát. Már igencsak tartottam a vizsgafeladatoktól... Két nap múlva végre elérkezett a geninjeim számára az a bizonyos nap, amikor bizonyíthatnak tudásukról. Egyelőre előttem rejtve maradtak a feladatok, így nem tudtam, hogy miért is kéne aggódnom, de azért serényen rágtam tövig mind a tíz ujjam. Az első forduló kétnapos volt, a második egy, míg az utolsó, harmadik forduló egy egész hetes volt. Kissé tartottam attól, hogy valami komolyabb bajuk eshet, bár hülyeség volt ezen rágódni, hiszen végül is egy chuunin vizsgáról volt szó... Két további hetet kellett várnom, hogy megtudjam, hogy is sikerült a vizsga... Szerencsére mindannyian átmentek, kisebb nagyobb sérülésekkel, aminek örültem. Elmondásuk szerint az idei vizsga nagyon egyszerű volt, ami elég meglepő, hiszen legtöbbször arra mennek rá, hogy minél több genin essen ki a rostán. Mindenesetre igen örültem, hogy geninjeim végre chuuninokká válnak.


~ Harc a mindennapokban ~

Na igen, a chuunin vizsgának már lassan egy éve vége, és azóta sima, mezei jouninként tengetem napjaimat. Egyik küldetésről járok a másikra... Örültem, hogy sikerült előre vinnem egy csoportot, de úgy gondoltam, hogy egyelőre ez elég is volt. Vagy talán túl sok... Na nem azt mondom, hogy utáltam őket, csak egyszerűen rájöttem, hogy nem való számomra a tanítás... és ezt mások is alátámasztották. Így tehát úgy döntöttem, hogy egyedül folytatom az utam, és teljesítem szép sorban a küldetéseket. Egyik alkalommal, három másik jouninnal indultam körülnézni a falun kívül, amikor a második napon néhány ismeretlen shinobi ugrott elénk. Pontosabban nem mind volt ismeretlen... Az egyikük ugyan az volt, akivel nagyjából másfél éve harcoltam az esküvőre tartva.
- Nocsak, nocsak... Kit látnak szemeim? Hol hagytad a padlócirkálókat? – húzódott gúnyos mosolyra szája.
- Semmi közöd hozzá. Sajnálom, hogy nem nyírtalak ki akkor, amikor volt rá alkalmam. – húztam elő ninjatomat, és már rontottam is felé.
Fegyvereink ismét összecsaptak, és akárcsak akkor, most is szikrákat vert. Másik két társam, a többi ellenféllel kezdte meg a harcot. Sokáig harcoltunk, ám én a legtovább. Ellenfelem nem lett erősebb, ám annál több tapasztalatot sikerült szereznie utolsó találkozásunk óta. A ninjato és a wakizashi szikrázva csattogott, miközben harcoltunk, s látszólag ellenfelem már megtanulta, hogy nem csak a jutsukra kell támaszkodni, így szinte csak közelharc folyt. Kezdtem kifáradni, mely eléggé látszott, hiszen mellkasom a szokásosnál is gyorsabban mozgott le fel, s kapkodtam a levegőt. Az ellenséges ninja azonban hamarabb kifáradt, így lábai már nem bírták a gyűrődést, s ájultan esett össze. Elkerekedett szemekkel pislogtam értetlenül a test felé, majd az én lábam is megadta magát, s akárcsak ellenfelem, én is elájultam.
~ Hol vagyok? ~ nyitottam ki résnyire szemem, s néztem körbe amennyire csak tudtam.
Valaki a hátán hordott, ám még nem tudtam beazonosítani, hogy ki is volt az. Fejemet felemelve néztem meg a kócos, gesztenyebarna hajat, melyben több, apró gyöngyöcske csüngött.
- Jun... – suttogtam, amint megbizonyosodtam arról, hogy egyik társam hord a hátán, majd azzal a lendülettel, ahogy felkeltem, vissza is aludtam.
Legközelebb már csak akkor ébredtem fel, amikor tábort vertünk. Nagyjából négynapi járóföldre lehettünk a falutól. Mindenfelé sziklás hegyek, barlangok, sehol egy növény, kivéve persze a kövirózsát. Fáradtan emeltem fel fejem a kemény földről, ahova Jun helyezett. Fejem alatt egy szikla volt, s rajta egy pléd, mely kitűnően funkcionált párna gyanánt. Mindenem sajgott, de nem tehettem ellene semmit. Túl erőltettem magam. Amint sikerült felkelnem, három másik társamhoz sétáltam, s már azt beszélték, hogy ideje lenne haza indulni. Na igen, erre már én is gondoltam, hiszen már lassan két hónapja indultunk el. Azért vissza is kéne menni valamikor... Miután megtárgyaltuk, hogy haza indulunk, összepakoltunk, s útnak eredtünk. Egész gyorsan haladtunk, és nagyjából egy hét alatt haza is értünk. Három napig aludtam egyhuzamban, hogy ki tudjam pihenni a küldetésünket, mely után csak egyre nehezebbek jöttek. Egyik nap hazaérkezésem után azonnal elmentem meglátogatni apámat. Boldogan öleltem át ismét, hiszen már hetek óta nem láttam. Ő rögtön egy apró papírdarabot adott át nekem. A következő szerepelt a lapon:

Kedves Diran!

Szeretném, ha minél hamarabb meglátogatnál az irodámban, ugyanis egy igen fontos dolgot szeretnék veled megbeszélni.



Meglepődve olvastam végig a sorokat, s miután elbúcsúztam apámtól, indultam is a Tsuchikage irodájába, hogy megtudjam, miért is kellett ilyen sürgősen.
- Hivatott, Tsuchikage-sama? – nyitottam be az irodába, miután megkaptam a belépésemhez az engedélyt.
- Igen, Diran. Az ANBU kinevezéssel kapcsolatban hívattalak. – lépdelt Tsuchikage-sama az ablak felé. - Arra a döntésre jutottam én, és a kapitány, hogy elfogadjuk a jelentkezésed az ANBU-ba. Természetesen megkapod a Hunter-nineknek járó kiképzést is.
Azt hittem, hogy rosszul hallok, azonban rá kellett jönnöm, hogy hallásommal semmi probléma nincs. Tágra nyílt szemekkel néztem a Tsuchikage, ahogy az ablakon tekint a messzeségbe. Szívemben egyszerre éreztem a boldogságot, s a keserű fájdalmat, mely azonnal megjelent, ahogy anyám halálára, és a bosszúra gondoltam. Így már talán képes leszek megtalálni a rohadékot, aki megölte anyát. Másnap már indulhattam is felvenni a felszerelésemet, hogy aztán megkezdhessem ANBU tagként a karrierem....

//Öhm... hát eléggé összecsapott munka, tudom, de remélem azért megfelel ^^//

Hell Diran-san!
A történeteddel semmi problémám így ELFOGADOM! Gratulálok az oldal első Hunter-ninjének kinevezéséhez!
Chakra: 20000/26000
Chakra: 20000 / 25000
Pénz: 5000 kane
Készítsd el adatlapod és kezd el evvel a karaktereddel is a játékot ^^!