Konohagakure - Kórház

Bebicegtem, és leültem. A Nadrágom már teljsen vörös volt. Egy orvos aki csak a folyósókat ellenőrizte megállt, rámnézet és szőrnyű képet vágott. Odafutott és felvonszolt egy szobába.
-Csak kössék be a lábam! -mondtam az orvosoknak.
Mintha meg se szólaltam volna, hárman akartak benyomni az ágyba.
-Feküdj le. Legalább két napig nem mehetsz el. -mondta nekem az orvos.
~Két nap? Ez bekattant? Csak megvágtam magam. -gondoltma és kiugrottam a kezeik közül.
Felkaptam a ködszert és egy kis fáslit majd kirohantam. Egyenesen a tetőre, ott bekötöztem a sebem majd lefeküdtem és néztem az eget.
~Ezek azt se tudják szerintem, hogy a lábamon van a seb. Méghogy két nap... -gondoltam.

//Ismerkedés a kórházban//

Megpróbáltam felemelni a Jounint, majd miután ez sikerült, elindultam a kórház felé amilyen gyorsan csak tudta. Egész úton csak szegény fiú járt a fejemben.
~ Szegény fiú… Hiszen még olyan fiatal volt…
Mondogattam magamban. Amint megérkeztünk, máris szóltam a jelenlévő nővéreknek, hogy sebesültet hoztam. Gyorsan átvették tőlem, és máris bevitték az egyik gyengélkedőbe, ahol ellátták a sérüléseit. Én aggódva vártam a váróteremben, és még mindig az járt a fejemben, amiről a férfi beszélt.
~ Egy szekta a Föld országában? Miféle szekta lehet az, amelyik gyerekeket akarna megölni?
A gondolkodásból egy nővérke rántott vissza a valós világba.
- Elláttuk Kamura urat, most már bemehet hozzá.
~ Kamura? Csak nem Hideko Kamura?
Esett le végre, hogy ki is ő.
- Öhm… köszönöm.
Mondtam, majd egy meghajlás kíséretében beléptem a gyengélkedőbe. Hideko az ágyon feküdt, és össze vissza volt kötözgetve. Rossz volt így látni, de szerintem nem csak iránta éreztem volna sajnálatot, hiszen ha beléptem egy kórházba, folyton elfogott ez a különös érzés. Olyan beteg emberek vesznek itt körül, aki közül néhányan nem is biztos, hogy fel épülnek valaha is, és egy kissé szomorúvá tett.
- Hogy vagy? Mit mondott az orvos?
Kérdeztem barátságosan, majd leültem az ágy melletti székre.

- Köszönöm, már sokkal jobban... - mondtam, és egy biztosító mosolyt vetettem. Fölnéztem a plafonra.
Ugyan ez az üres, fájdalmasan fehér plafon volt a hotelben is. Alig egy napja, hogy még ott voltunk, és éltünk.
~ Nem a te hibád... sensei... - mondta a belső hang. Behunytam a szemem. Az az arc... A száján apró vérpatak csordult ki... Szürke haja a kezemre borult. Rám nézett azzal a halál előtti üveges szemekkel...
~ Nem a te hibád... sensei... - szólalt meg ismét.
- De... Az én felelőtlenségem volt... - mondtam, mire Ayame értetlenül rám nézett.
- Bocsáss meg, kérlek... Kicsit kavarognak bennem az indulatok... -
- Semmi baj, de... ha nem gond... megkérdezném, hogy milyen szekta volt ez? - kérdezte a lány. Eközben eleredt az eső... Egy férfi sírását hallottam, és beszélgetést. Már megismertem. Ryuu nagyapja volt az. Szörnyű lelkiismeret furdalást éreztem, hogy nem vigyáztam eléggé a fiúra. De hiába. Akár milyen nehéz is, ez egy ninja sorsa.
- Nos... Ez a dolog, eléggé hosszú. Az egész még Sunagakureban kezdődött. Ryuu ott élt, de egy napon, a szülei küldetésre indultak, és soha nem tértek vissza. A nagyapjával élt, aki bábhasználatra tanította az ifjú Ryuut. Mikor ráébredt a fiú, hogy a szülei már sose térnek vissza, a nagyapja eljött vele ide, Konohába. Egy ebéd során ismerkedtem meg vele, és a tanítványommá fogadtam. A Föld Országába indultunk az első küldetésünkre, de Godaime-sama hibás információkat kapott, és adott le nekünk. Sokkal keményebb tészta várt ránk a sziklás vidékek barlangjaiban, mint holmi zsebtolvaj. Akkor harcolni kényszerültem egy kötött arcú elit jouninnal. A harc folyamán kiderült, hogy ő maga, Ryuu szüleinek a csapattársa volt a küldetésen, de hideg vérrel lemészárolta őket. Elmenekült. Mi, vissza akartunk térni ide, Konohába, de megpihentünk Takigakuréban. Ott az éjjel támadás ért minket. Mivel Ryuut akarták, ezért taktikusan odaadtam nekik, én pedig követtem őket. Minden jól alakult, de akkor megjelent a kötött arcú gyilkos. Megöltem, de még egy tucatnyi jouninn támadt ránk. voltak akik elfutottak, de a nagyobb részüket kivégeztem. De Ryuut... Nem... Nem... Nem sikerült megmentenem... Az derült ki, hogy a főhadiszállásuk, valahol a Rejtett Hang falujában van... Van egy olyan érzésem, hogy talán keményebb falba ütköztünk, mint az Akatsuki... - fejeztem be a mondani valómat, majd ránéztem Ayamera. Csodálkozó arccal nézett rám. Hallgattunk. Vártam a választ...

- Hm… Értem…
Suttogtam halkan magam elé, miután Hideko befejezte a történetet. A szemem könnytől csillogott, hiszen nem gondoltam volna, hogy bárki is lenne olyan kegyetlen, hogy végezzen egy gyerekkel. Túlságosan naív vagyok, ez az én formám. Ha a legjobb barátom kést szorítana a torkomhoz, akkor is azt hinném, hogy képes vagyok eltántorítani attól, amit a fejében forgat. Bekell látnom, hogy embereknél nincs szörnyűbb lény a világon, hiszen nem tesznek mást, csak egymást ölik. Semmivel se vagyunk jobbak az állatoknál, akik egymást falják fel csak azért, hogy életben maradjanak…
- És nem derült ki, hogy miért akart végezni a tanítványoddal? Talán végleg ki akarta irtani a családot?
Kérdeztem, miután megtöröltem a szemeimet a kezeimmel, majd elő vettem egy zsebkendőt is, hogy kifújhassam az orrom. Nem is igazán tudtam figyelni arra, amit a mellettem fekvő Jounin mond, hiszen folyamatosan özönlöttek a gondolatok a fejembe, és egyre csak régi emlékképek jelentek meg szemeim előtt. Édesanyám, aki édesapám kezei által halta vesztette életét. Még akkor is szörnyű erre visszaemlékezni, hogy most már tudom, hogyan is történt mindez.
- Öhm… Ne haragudj, csak kicsit érzékeny vagyok a halálesetekre.
Mosolyogtam könnyes szemmel Hidekora, majd ismét egy szemtörlés, és orrfújás következett.

Felkeltem, majd szép lassacskán visszamásztam a folyosóra.
~Na mostmár hazamegyek, ez kész terror! -gondaltam és elindultam.
Kitudja, hogy miért, de a folyosón pont találkoztam az előző orvosokkal.
-Ott van a sérült lábu genin! -kiálltott az egyik és rámmutatott.
Már láttam, hogy ennek nem lessz jó vége. Sarkonfordúltam és futottam, mint a nyúl. Az orvosokkal a nyomomban rohantam folyosóról folyosóra.
~Ajajj! Két napig kell maradnom ha nem lógok meg. Most már nija módra váltok. -gondoltam és beugrottam az első nyitott ajtón.
Amint beugrottam egyből egy nagyot ugorva igyekeztem az ablak felé. Viszont nem láttam, hogy az ablak zárva van és visszaestem az ablakról, egyenesen a fejemre estem.
- ma nem magy semmi sem! -mondtam miközben a fejemet fogtam.
Körbenéztem, és a terem korántsem vol üres. Még mielött feállhattam volna megcsapta a fülem az orvosok hangja:
-Oda be! Biztos ide jött be!
~Ajjaj! -gondoltam és bevetettem a henge no jutsut.
Átalakultam egy cserepes növénnyé. Bejöttek az orvosok és elkezdtek kutakodni.
-Nem láttak egy sérült lábú gennint? -kérdezte az orvos a szobában tartózkodkóktól.

A lány könnyezett mellettem. Az arcára néztem, és valami meleg bizsergés futott végig a gerincem mentén. Kissé elpirultam...
~ Ah... A francba... Azt hiszem... - gondoltam, és ekkor egy genin vágodott be a szobába. Az orvosok minket faggattak. Ayamera néztem, ő rám. Összenéztünk, és mosolyogva feleltük.
- Nem. Milyen genin? - kérdeztük szinkronban.
Az orvosok elhagyták a termet, én pedig elmerültem a lány arcában...

Egy ideig néma csendben ültünk, és néztünk magunk elé, mikor hirtelen egy genin tört ránk, és bújt el. Néhány másodperccel később pár ápoló is megjelent. Egy sérült lábú genint kerestek.
- Nem láttak egy sérült lábú gennint?
Kérdezte az ápolók között lihegő orvos. Hidekoval először összenéztünk meglepettségünkben, majd az ápolók felé fordulva megszólaltunk.
- Nem. Milyen genin?
Kérdeztük kórusban, majd miután úgy gondoltam, hogy az orvos és az ő saját kis ápolóhadserege eltűnt, úgy gondoltam, szólok a keresett geninnek.
- Most már előjöhetsz, elmentek.
Mondtam mosolyogva, és vártam, hogy mikor bújik elő. Amikor ez megtörtént, elkezdtem kifaggatni, hogy miért is szökött meg az orvosoktól, és miért nem pihen.
- Nos, miért lógtál meg?
Mosolyogtam még mindig barátságosa rá, majd felálltam a székről, hogy le tudjon ülni, hiszen jól tudom, hogy sérült lábbal nem kellemes álldogálni.

Nagyon őrültem, hogy sikerült ellógnom.
-Ő, köszönöm. -mondtam.
Válasznak egy mosolyt kaptam.
~Ő, remélem ők senseiek, mert ha nem akkor ezt is elszúrom. -gondoltam, mert senseinek szólítottam a mind a két teremben lévő ninját.
Akkor elkezdtek faggatni és a nő átadta a helyét. Leültem és válaszoltam:
-Hát, igazából csak azért lógtam meg, mert két napra ágyba akartak dugni, és hát ez a sérülés annyira nem súlyos. Meg haza kéne mennem, mert a szüleim nem örülnének ha megint a kórházban kötnék ki. De amikor meglógtam legalább annyi dolgot összeszedtem, hogy bekössem a lábam, mert ezt sem az orvosok csinálták.
Nem tudom, hogy miért nyíltam meg ennyire, talán azért mert konohai sinobik voltak, talán csak úgy tartotta kedvem, de hát mindent elmondtam.

Fölültem az ágyon.
- Nos, értem. És, mégis mondd, van senseied? - kérdeztem. hiszen jól tudtam, hogy a fiú edzeni szeretne.
- Nincs... - mondta, és elmélyülten nézett a szemembe.
- Akkor már van. Szimpatikus srác vagy, emlékszem, amikor ennyi idős voltam, én is állandóan megszöktem a kórházból. - mondtam és mosolyogtam. A fiú, úgy látszik, boldog volt, hogy már egy csapatba tartozik.
- Ayame, kvittek vagyunk, már nekem is van csapatom! - nevettem, és fölálltam.
- Nem érünk rá cseverészni, azonnal nekilátunk az alapoknak. - motyogtam, és már ott álltam harci díszben.
- Indulás! -

- Áhá, értem.
Mondtam mosolyogva, majd az ablakhoz sétáltam, és kinéztem rajta. Az emberek össze-vissza rohangáltak egyik helyről a másikra.
- Ayame, kvittek vagyunk, már nekem is van csapatom!
- Hékás, te mégis mit akarsz csinálni? Még csak most hoztalak be!
Kezdtem el méltatlankodni, amikor észre vettem, hogy Hideko felállt, és el akarta hagyni a kórház épületét. Kicsit meglepett a dolog, hiszen egyik pillanatban még haldoklik, és fetreng a földön, a másikban meg már edzeni van kedve. Igaz, a nővérek és az orvos gyorsan ellátta, de azért egy kis pihenés senkinek se árt…
- Nem érünk rá cseverészni, azonnal nekilátunk az alapoknak.
Mikor láttam, hogy felesleges a számat járatnom, levetettem magam az ágy szélére.
- De aztán nekem nehogy megint a kórházban köss ki, mert megbánod.
Nyújtottam ki a nyelvem, majd mikor láttam, hogy készen áll kiképezni az új geninjét, úgy döntöttem, hogy magukra hagyom őket, had örüljenek egymásnak. Felpattantam az ágyról, és már indultam is az ajtó felé.
- Viszlát, és vigyázzatok magatokra!
Mondtam a szokásos letörölhetetlen mosolyommal, és elhagytam a kórtermet, hogy végre el tudjak menni enni egy keveset.

// Titokzatos ereklye //

Egy shinobi hangja üdvözölt, miután felkeltem.
- Reggelt! - Mosolyodott el Kodama, miközben köszönt.
- Szóval élünk...ennek felettébb örülök...neked is. - Eszméltem fel az álmosság után.
Pár perc múlva a Hokage hírnöke futott be és egy üzenetet adott át, a Hokage-től, hogy a lehető leghamarabb menjünk a palotába. Kodamával bólintottunk egyet. Viszont nem volt sok gond, csupán az orvos. Kodama próbálta bizonyítani, hogy már semmi baja, én eközben felöltöztem, de kisebb-nagyobb fájdalmakat is éreztem.
~ Ez nem lesz egy kellemes séta konoha utcáin. - Gondoltam magamban, nehogy az orvos meghalja, mert még erősebben fog itt tartani. Egy idióta mozgássor után a bordáim között elviselhetetlen fájdalom nyílalt át.
-Húú. - Fújtam ki a levegőt, miután a gondolataim között egy hatalmasat ordítottam. Kodama ezután rám nézett és a nyitott ablakra tekintettem én is.
- Nyomás! - Mondta elszánt hangon és én csak egy bólintással jeleztem, hogy benne vagyok. Remélhetőleg még több sérülés nélkül lejutunk.