Takigakure - Nagy Vízesés Hotel

Egy gyönyörű hotel Takiban.

Betértem egy nagyon szép hotelbe. Ki volt világítva. Egy pillanatra körbenéztem a Hallban, és odabattyogtam a recepcióhoz.
- Jó estét, két személyre kérnék egy szobát. - mondtam, és kifizettem. Eztán beültem egy kávéra.
~ A kölyök biztosan jól elvan, remélem nem bunyózott. - gondolkodtam, majd a falon lógó órára néztem.
~ Ó! A fene! Már egy óra elmúlt. Itt az ideje megkeresni ezt a kis borsót! - nevettem magamban, és fölugrottam egy magas házra. Innen teljesen beláttam Takigakuret. Elindultam a házak tetején szökkenve, és megpillantottam a szürke hajú srácot.
- Ryuu. Épp ideje indulni. Gyere. - mondtam a fiúnak, aki azonnal engedelmeskedett. Visszaértünk a Hotelbe. A fiú lefürdött, én addig összekészítettem az ágyat. Mikor kijött, én mentem be a fürdőbe. Beleültem a forró vízbe. Behunytam a szemem. Nagyon kényelmes volt itt. Lementem a víz alá, majd csak a szememig jöttem föl. Sunyin tekintgettem, aztán nevetve fölbuktam. Eztán meg is mosakodtam, fogat mostam. Fölöltöttem a pizsamámat, és mikor kinyitottam az ajtót, fülsüketítő hortyogásra lettem figyelmes. Kis tanítványom már mélyen aludt. Hamarosan én is elkaptam az álomkórt és reggelig aludtam...

Zihálva riadtam fel egyre gyakrabban előtörő, gyötrő rémálmaim képsoraiból. Elkeseredetten szorítottam felhúzott térdeimet, míg nem teljesen elfehéredtek az ujjperceim. Azonban a szorongás megmaradt. Ha egyszer elkezdte, sokáig nem tudtam tőle szabadulni. Csak jött, együtt a sötét és reményét vesztett gondolataim sokaságával, s nem tehettem mást, beletörődve hallgattam fogaim ütemtelen, éles koccanásait. Elenyészett a magányosság, ha legalább saját magam ölelhettem. Ez az érzés meggyötört, akárhányszor is tért vissza hozzám. A hidegrázás könyörtelenül kúszott ki lelkem sötét félelmei közül, és vette birtokba testemet, bárhogy ellenkeztem is.
A borzongás először a karjaimon, vállamon kúszott fel, majd a mellkasomon jelent meg újra, és egészen mélyre beette magát, hogy a gyomrom is remegni kezdett tőle. Módszeresen haladva siklott le a lábaim felé, s végül már egész lényem nem volt más, mint egy kívül-belül reszkető, átfagyott keserűség. Ez nem az a fajta didergés volt, amit könnyen el lehet űzni. Akár mit is teszek, a vacogás marad, még a meleg takarók alatt is. Pedig vajmi kevés köze volt a nyáreste hűvösségéhez. Próbáltam testemen erőt venni de lehetetlen próbálkozásnak nézett ki. Még most sem tudom, hogy hogyan juthattam ki a hotel ablakán keresztül az épület cserepekkel borított tetőjére.
Körülöttem a csillagfény lágyan, viaszos könnyedséggel olvadt a háztetőkre, s csorgott alá a földre, így ülve meg a cserepeken is. A távoli fák leveleit ezüstös derengésbe vonta, csak a sárgásan pislákoló lámpák fényében fakult meg ereje. Langyos, megnyugtató, a végletekig gyönyörű és magányos éjszaka.
Félig lehunyt szempilláim sötét keretéből figyeltem a márványos, mozdulatlan messzeséget a háztetők felett. Nem gondoltam semmire, igyekeztem kiélvezni a bennem táguló érzelemmentes ürességet, azt, hogy semmi sem fáj, hogy minden távoli és tompa… Azonban mégis csak fájt. Bármennyire is nem akartam, nagyon fájt!
Szél támadt, suhogva szökött be az ezüst-zöld levelek zörgő sokasága közé – hallgattam a falu fáinak közeli, szokatlan susogását. Csak a hang, csak a gondolat elég volt. A szellő átsiklott a fakó vörös cserepek felett, majd kétszer körbenyalintott, halványan megsimítva karjaim és tovább is állt. Fázósan borzongtam össze, a lebegő könnyed űr semmivé foszlott bennem és visszatértek az érzések. Csak nem szabadulok tőlük.
Őrült remegés söpört végig minden porcikámon, megrándultam és ökölbe szorítottam eddig ernyedt, hideg ujjaim. Képtelen vagyok tovább lépni, meghozni azt az egyetlen döntést, mely végérvényesen megváltoztatná életemet, s helyette csak ülök Taki legnagyobb hoteljának tetején és hol halotti ürességgel, hol lángoló gyűlölettel, hol fagyos bosszúval, de legtöbbször csak megtörten, magányosan bámulom a távoli, ragyogó csillagokat. Fél óra elmúlásával már csillapodott bennem az előtört emlékek kegyetlenül fájdalmas hatásai. Az emlékeim hatására mintha lelkembe akarva akaratlanul egy kést döfték volna át. Sikerült, végre megnyugodnom, erről tanúbizonyságot tett ütemes levegővételeim, s folytonos remegésem hiánya. Visszatértem nyitva tárt ablakunkon át közös szobánkba. Megpróbáltam aludni, de csak remélni tudtam, hogy eltudok e aludni...

A fekete póló már-már a mellkasnál és a gerincem mentén vizes volt. Hirtelen belemartam a plédbe, és elfehéredett, megmeredett ujjakkal szorítottam azt. Hatalmas lendülettel fölvágódtam, és ülve, zihálva tekintettem végig a magányos szürkeségbe borult szobán. A bal falon porosodó polcon megtört a fehér hold ezüstös ragyogásának fénye. Lenéztem balra, az ajtó felé. A kis nyíláson, ami az ajtó és a küszöb között volt, fénycsík jelent meg. Fölkapcsolták a villanyt. A szoba szőnyege, ami eddig sötétkék színekben verte vissza a szoba sötétjét, hirtelen aranyba öltözött. A fénycsíkot egy, aztán kettő, és végül négy helyen sötét darab vágta ki.
~ Ki ez? Mi ez? - tettem föl ezt az üres kérdést magamban, mikor hangokat hallottam. Most jobbra tekintettem, ahol Ryuu feküdt. Lázasan vagdalózva, forgolódva, gyűrött paplanban álmodott. Az ablakon hirtelen vérfagyasztó szellő csapott be. Odakinn, már nem égtek a lámpák. Csak egy hatalmas lampion világította Takigakure fellegét. Egy sápadt, öreg égitest. Hiába. Nem tudok aludni. Telihold...
- Itt vannak! - mondta a gyanakvó, mély, öblös férfi hang, az ajtó túlsó oldaláról.
- Most alszanak, lecsaphatunk... - folytatta egy másik. Nesztelenül kitakaróztam, és csöndesen kihúztam a katanámat. Az ajtó kilincse lassan lenyomódott. A zár kattant, dróttal kinyitották. Az ajtó keservesen felnyikkant. Egy maszkos alak lépett a szobába.
- Mégis mit jelentsen ez?! - kérdeztem a betolakodót.
- Fiúk! Ébren van! - kiáltotta az első belépő. Kihasználtam a meglepődés pillanatát, és drótot dobtam felé. nekikötöztem az egyik korlátnak. A következő maszkos férfi alak egy kardot vett elő. Hasonló az enyémhez.
Ez is szent kard volt. Akárcsak az enyém. De az én kardom mennyei, az övé föld pecsétes. A férfi a Folyó Kígyódémona Senjutsuval indított. Ryuu fölriadt.
- Mi ez itt, sensei?! - kiáltotta.
- Menekülj Ryuu! Menj a temetőbe! Ott várj rám!!! - ordítottam, majd a kardom lilásfeketén kezdett gőzölögni.
- Senjutsu! Shido Kuma Naruku! - kiáltottam, és a lábaimmal kör alakot formáltam. A kardos kezemet a fejem mellett, vízszintesen tartottam, míg a másikkal kecses mozdulatokat végeztem. A kardom lecsapott.
- Félhold Tánca! - kiáltottam ismét, és egy fej hullott a padlóra. A többiekre ráeresztettem egy vízsárkányt. Minden túl simán ment. Ekkor, az egyik támadó a hátamba döfött egy kunait. Szemeim kikerekedtek, a számon vér csorgott ki. Kezeimet összetettem.
- Shin...Tatsu... - súgtam, és hatalmas köd közepette megjelent a félig fekete, félig fehér sárkány.
- Most gyertek, kis bogarak! - ordítottam, és hatalmas ütéssel a falba vágtam az egyik Missinget.
Ryuu azonban nem ment el. Kerek szemekkel figyelt az ablakban állva. Ekkor az egyik személy letette elém a katanáját.
- Egyezkedjünk. - mondta - Nem te kellesz nekünk! A fiú! Add át nekem, és békében leszek veled. - mondta a nő, és levette a maszkját.
- Nem hiszem hogy abban a helyzetben lennél, hogy bármit is fölkínálj nekem! - morogtam.
- És mi lenne a fizetségem, ha átadnám? - kérdeztem, mire Ryuu szemébe könny szökött.
- Egy éjszaka... - kezdte a csinos nő.
- Adjam el magam, és így is te nyersz! - vágtam rá.
- Te tudod... - felelte. Haboztam. Átváltottam igazi alakomba, és fejemet lefelé hajtottam. Ryuut megint a lelkiismerete vájta. (itt az a zene, ami a narutoban van, ilyen zongorával játsszák!)
Minden eszébe jutott, a szülei, a nagyapja, és én.
- Legyen hát. Megkapod a gyereket! - vigyorogtam, és elkaptam a zokogó fiú karját.
- Vidd! - ordítottam, és bevágtam az ajtót a nő és Ryuu mögött. Hatalmas sebességgel fölöltöztem, és kiugrottam az ablakon.
~ Utol kell érnem, hogy megtudjam, hol tanyáznak ezek a szemetek. - mondtam magamban, és követni kezdtem a nőt. Szörnyű volt látni a zokogó fiút, aki hagyta magát. Talán úgy gondolta, most már mindent elvesztett a világon. Követtem őket...