Sugita Shiintaro

Szüleim Konohában látták meg a napvilágot és ott is nevelkedtek fel. Anyám, Hana medikus chuunin ninja, apám, Masayori taijutsu specialista jounin, aki a Hokage testőrségébe tartozott. Már öt éve voltak házasok a szüleim, amikor a Hokage elküldte Masayorit Kumogakuréba egy két hónapos küldetésre, hogy segítse a Raikage testőrségét a taijutsu fejlesztésében és természetesen, hogy tanuljon is. Ebből a két hónapból végül másfél év lett. Sajnos ezt az időt Hana nem bírta ki egyedül, ezért más férfi társaságát kereste, akitől végül gyereke lett. Hanának az volt a szerencséje, hogy pontosan akkor fogant meg a kicsi, amikor az apa elment, így mire az visszatért már 9 hónapos volt. Hana addig nem nevezte el, hogy ez az öröm az apáé legyen, de közben titokban tartotta, hogy nem Masayorié a gyerek. Végül az ifjú neve Suigetsu lett.
Masayorinak honvágya lett, de nem Konoha iránt, hanem Kumogakure miatt. Így hát két hetes huzavona után a kis család elhagyta Konohagakurét a Hokage beleegyezése nélkül, mivel ő ellenezte, hogy az egyik legjobb shinobi hagyja el a testőrségét. A Raikage természetesen örömmel fogadta Masayorit, mivel tapasztalta annak tehetségét. Így szépen eltelt két és fél év és a szüleim arra gondoltak, hogy elfér még egy gyerek a háznál. Ez időre már eltűnt anyám félelme Suigetsu miatt, mivel idegen országban voltak, ahol senki sem ismerte a titkát. Hamarosan megfogantam decemberben. A 9 hónap letelt, de nem jelentkeztek a jelei, hogy ki akarnék bújni anyám méhéből. Az orvosok anyámmal együtt azt mondták apámnak, hogy ez előfordulhat, hogy pár napot késik a baba. De október 10-e felé már az orvosok és anyám is aggódni kezdett. Végül 14-én reggel fél ötkor elfolyt anyám magzatvize. Apám sietve vitte a kórházba az ölében, mivel semmilyen szállító eszköz nem állt a rendelkezésükre. Mikor elérték a Kumogakurei kórházat, akkor apám letette anyámat a kórház bejáratánál és besietett, hogy készítsenek elő egy szobát, mert Hana hamarosan szülni fog. Öt perc múlva már az előkészített szobában volt és fél óra múlva már részben én is. Az orvosok persze csodálkoztak, hogy a kései gyerek milyen gyorsan előbújik és e hír hallatára még a gyakornok medikák is betódultak a csöpp szobába. Pár nap múlva már vígan vittek haza a szüleim.
Három év elteltével apám már tanított a taijutsu tudására, természetesen Suigetsu mellett. Mindketten remekül tanultunk és apánk büszke volt ránk. De mire hat éves lettem tehetségem messze túlszárnyalta Suigetsuét, aki addigra már 10 éves volt és akadémiára járt. Ez idő táj derült ki, hogy Suigetsu nem olyan ügyes a taijutsuhoz és a ninjutsuja is elég gyenge, de nagy tehetséget mutat a genjutsuhoz. Apámnak ez nem volt feltűnő, de anyám rögtön sejtette, hogy attól a shinobitól örökölte ezt a tehetséget, akivel megcsalta férjét. Újra elkezdett félni emiatt és hamarosan megkapta az első levelet egy ismeretlentől...
És hamarosan én is az akadémia tagja lettem.
Történt egy nap, mikor10 éves voltam, hogy apám elvitt a Raikage Testőrségének gyakorlatozására, ahol a Raikage másodunoka öccse, Atsutane is kint volt, aki 18 éves volt akkortájt. A gyakorlatozás végén a Raikage hosszasan beszélgetett apámmal, mígnem szóba jöttem én is. Masayori dicsekedett a tudásommal és még azt is kimerte jelenteni, hogy le tudnám győzni Atsutanét. Erre a Raikage is kíváncsi volt, ezért elrendelte, hogy bambuszokkal küzdjünk meg egymás ellen. Atsutane először kacagott, amikor kiálltam ellene. Nyolc év volt köztünk, de már egy magas voltam vele, ezért némi különös tekintet is kiült az arcára, amit akkor még nem tudtam felismerni. Végül megkezdődött a harc. Atsutane rögtön komolyan vette, amint megkapta az első ütést a lábára. Ekkor a Raikage szeme megcsillant és rögtön észrevette a tehetségem.
Ezután újabb heves támadást indítottam Atsutane ellen, de ő ügyesen védte a fejére mért csapást, majd hirtelen leguggolt és a térdem alá csapott. Ezután egy gyors mért a kardforgató kezem könyökére, így el is ejtettem a bambuszt. De nem adtam fel és hátraszaltóztam. A bambuszkardom a földön volt Atsutane mellett. Ő diadalittasan nevetett, de nem vette le a tekintetét rólam. A Raikage viszont közbe szólt, így a bambuszkard megint a kezembe került. A harc folytatódott. Most Atsutane támadt rám. A baloldalamra mért egy csapást, de könnyedén leguggoltam és szúrtam a jobb oldala felé ellenfelemnek. Az oldalra fordult és közben megpördült, így könnyedén a hátam közepére csaphatott. Rettenetesen fájt, de józanul cselekedtem, így pördültem egyet a földön, majd mikor felálltam rögtön hátraszaltóztam egyet. Ez meglepte kissé Atsutanét, aki mögé érkeztem. Rácsaptam egyet a bal lábára, így összeesett. Újra támadni akartam, de ő gyorsabb volt. Felpattant,megpördült és a jobb nyakam felé lendítette a bambuszkardját. Már felkészültem a csapás elviselhetetlen fájdalmára, amikor a Raikage közbe szólt.
- Elég legyen! Atsutane és Shiintaro. Remekül harcoltatok. Most menjetek és nézessétek meg az ütéseiteket az orvosokkal.
- Hai! - mondtuk egyszerre.
Miután elmentünk az orvosokhoz, a Raikage az irodájába hívatta apámat.
- Masayori ülj le kérlek – kínálta hellyel apámat a Raikage. - Mint láthattuk a fiad nagyszerű kardvívó, pedig még csak 10 éves. Bátyját is túlszárnyalta a tehetsége, pedig ő is ügyes. Ha úgy nézzük leginkább rád ütött és nem Hanára. Ezért jutott eszembe, hogyha továbbra is ilyen jól fejlődik, akkor helye lehet a testőrségemben. - ekkor apámnak elakadt a lélegzete. A tudat, hogy a fia 10 évesen lenyűgözte a Raikagét, valahogy hihetetlennek hatott számára, pedig jól tudta, hogy mennyire tehetséges a fia. - Mondd csak, tehetséges még az ifjú a ninjutsu terén?
- Sajnálom uram, – kezdte szomorúan Masayori – de Shii csak a taijutsuhoz ért. A ninjutsuja és a genjutsuja is a nullához áll inkább közelebb..
- Ohhh. Ez meglepett. Így nem lesz sok esélye a testőrségemben, de még a shinobi világban sem, hogyha csak a kardját használja.
- De higgye el Raikage úr, hogy a kardját remekül fogja használni. - próbálta meggyőzni apám a Kage-t.
- Ellentétben veled ő nem ért sem ninjutsuhoz, sem genjutsuhoz, ami hátrány. Te pedig akármekkora taijutsu specialista vagy, nem tudsz annyit tanítani neki, amennyivel sikeres lehetne. Hacsak...
- Hacsak? - kérdezte meglepődötten apám.
- Hacsak nem küldjük el a Vas országába.
- Hogy micsoda??!! - kérdezte magából kikelve Masayori.
- Igen. Ez remek ötletnek tűnik. Gondolod, hogy öt év alatt kitanulja a szamurájok kardvívási szokásait és nálad is remekebb kardforgató lesz?
Apám eleinte nem tudott megszólalni, mert a gondolat, hogy öt évig nem látja a fiát, nem igazán tetszett neki. Hosszas töprengés után mégis megszólalt:
- Uram. A szamurájok a kardforgatás nagy szakértői. Remek helye lesz ott a fiamnak, ha a testőrségébe akarja szánni.
- Remek! - lelkendezett a Kage – Akkor kérlek, hogy mihamarabb bocsájtsd útjára Shiintarot, hogy 15 évesen már visszatérhessen és megláthassuk mennyit fejlődött.
- Hai! - mondta apám, majd nem túl lelkendező, de pozitív hangulattal elhagyta a Raikage szobáját.
Természetesen otthon anyám ellenezte elég hevesen, mert nem akarta, hogy idegen földön, idegen kultúrában nevelkedjek, mivel az bármiféle változást előidézhet. Erről persze sok éjen át folyt a vita, amitől zengett az egész ház. Végül Suigetsu állt elő a megfelelő ötlettel.
- Anyám – szólította meg a bátyám egy nap Hanát – Hagyjuk, hogy hagy döntsön Shiintaro erről. Úgy érzem, hogy a saját jövőjéről ő maga is tud dönteni. Főleg, ha így bekerülhet a Raikage testőrségébe. - mondta, majd felém fordult enyhén gonosz tekintettel.
Ez már feltűnt nekem és sejtettem, hogy csak azt akarja elérni, hogy ne legyek a háznál. Már azóta voltak köztünk viták, mikor kezdtem túlszárnyalni a taijutsuban és így apám jobban szeretett engem tanítani, mint őt. De én nem törődtem ezzel a tekintettel és megszólaltam.
- Anyám. A bátyámnak igaza van. Szeretnék a testőrség tagja lenni és ha ehhez el kell mennem innét öt évre, akkor elmegyek.
A szüleim hitetlenkedve bámultak rám és végül anyám is engedett. Egy hét múlva pedig már úton voltam a Vas országába. Nagyon hideg volt és havazott is, de az ember, aki elénk jött, csak egy vékony, hosszú ujjú pólóban volt. Elég izmos alkata volt és félelmetes tekintete, amit csak fokozott a bajusz és szakáll.
- Üdvözletem. – hajolt meg mélyen az illető – A nevem Mifune, én vagyok a Vas országának vezetője. Már megkaptuk az üzenetet, hogy egy ifjú gyermek jön szerény országunkba, hogy kitanulja a szamurájok harcművészetét. Ha jól tudom a neved Sugita Shiintaro. De önt nem ismerem... - mondta kicsit gyanakvó tekintettel az apám felé fordulva.
- Én vagyok az apja, Masayori. Csak elkísérem a fiamat, hogy ne legyen baja az úton.
- Ohhhh...elnézést. - mondta megbánó arccal Mifune, majd mosolygva folytatta – Hát akkor igyekezzünk, mert hamarosan az idő rosszabb lesz.
Szótlanul folytattuk tovább az utunkat apámmal és újonnan csatlakozott barátunkkal. A hó már csaknem térdig ért, de rendületlenül mentünk tovább. Tíz perc fáradalmas gyaloglás után elértünk egy völgy szélére. Lent a völgyben egy hatalmas palotának látszó épület volt. Ekkor előtört belőlem az ismerős érzés, hogy mindjárt vége és elkezdtem izgulni.
- Íme a városunk. Örömmel fogadunk mindkettőtöket.
Pár perc múlva már a kapu őrökön is túl voltunk és a bent melegét élvezhettük. Egy hosszú folyosó vezetett minket egy nagy vaskapu elé. Innen két oldalt két szűkebb folyosó vezetett valahova, de mi nem arra mentünk. Átlépve a nagy vaskaput gyönyörű és egyben furcsa látvány tárult elénk. Rengeteg ember járkált, beszélgetett és nyüzsgött. Élték az életüket és ez felettébb furcsa volt, hogy egy nagy palota alakú épületben teszik. Apám és én elámultunk, de Mifune csak szerénye mosolygott.
- Mivel kint nem éppen a legmegfelelőbb időjárás van, ezért itt élünk. Itt neveljük növényeinket, itt kereskedünk, itt alszunk, itt gyakorlunk. Lényegében, mint mondtam, itt élünk.
Ezután folytattuk utunkat egy park szerűségen, ahol padok voltak és rengeteg gyönyörű növény elültetve. Olyan érzésem volt, mintha otthon járkálnék a közeli ligetekben és erdőkben. Újfent ámulattal töltött el az egész, de közben érdeklődéssel is, mivel kint fagyos idő volt és a föld is megfagyhatott. Ebből kifolyólag számomra felettébb különös volt, hogy ilyen gyönyörű növények vannak itt.
- Mondja csak Mifune úr. Hogyan tartjátok életben a növényeiteket, miközben odakint meg van fagyva a föld?
- Ez, ifjú barátom, a mi titkunk. – mondta mosolyogva a kérdezett, majd tovább sétáltunk.
Miután kiértünk a parkból, egy kövezett úton haladtunk tovább, ami egészen egy jól láthatóan akadémia felé vezetett. A bejárat fölött egy tábla állt: NAKANO AKIO. III. KIKÉPZŐ ÉPÜLET.
- Ez itt a második kiképző épületünk vagy akadémiánk, ha neked így jobban tetszik – mondta nekem Mifune, miközben bevezetett az épületbe. - Van ezenkívül még három, az egyes, kettes és a négyes kiképző akadémia. Mindenkit a kora és a tudása alapján osztanak szét. A négyes akadémián vannak a 4-10 évesek, a hármasban 11-15 évesek, a másodikban 16-20 évesek és az egyesben már csak azok vannak, akik technikailag és tudásuk alapján a legjobbak közé tartoznak. Mindegyik épületben átlagosan 150-200 diák tanul, kivéve az egyesben, ahol alig lehetnek 70-80-an.
Ezután sorban átvezetett minket a konyhán, a kiképző területen, az orvosi részlegen, a kovácsműhelyen és az akadémia ligetén is, ahol általában meditálhatnak, az arra vágyók. Végül a szálláshelyekre kísért Mifune, majd a saját szobámat is megmutatta.
- Ez lenne a te szobád. Elég egyszerű, csak egy ágy van benne, két szekrény, íróasztal, szék és egy szemetes. Mi szamurájok az egyszerűségre törekedünk, ezért nem kellenek fényűző dolgok.
- Remek, köszönöm! - mondtam lelkesedve, majd beköltöztem. Ezután apám és Mifune elvonultak a ligetbe.
- Masayori úr, remélem tetszik önnek a hely, ahol a fia fog nevelkedni majd' 5 évig.
- Igen Mifune úr, csak a tudat, hogy öt évig nem láthatom az nem esik jól.
. Ne aggódjon. Figyelni fogok rá. Most pedig idehívatom a fiát és kicsit körbevezetem a városunkban, hogy megismerhesse népünket és szokásainkat. Addig leül a vihar és utána elindulhat.
- Rendben, köszönöm. – mondta apám, majd hamarosan én is megérkeztem.
Ezután szépen körbevezetett Mifune a városon és mesélt egy kicsit a kultúrájukról is. Elmesélte, hogy miért szamurájok és miért nem a shinobi életet választották. Legalább három és fél órás kis séta volt mire visszaértünk a III. akadémia elé. Ekkor jutott eszembe a kérdés, ami már azóta izgat, hogy megláttam a táblát az akadémia fölött.
- Mifune úr, miért Nakano Akio a neve az akadémiának?

- Reméltem, hogy megkérded. – kezdte mosolyogva Mifune – Ez egy régi történet. Öt bátor szamurájról szól, akiknek a hűbéruruknak elrabolták a három gyermekét és a feleségét. Először váltságdíjat kértek értük és azzal fenyegetőztek, hogy megölik először az asszonyt és utána a három gyereket, ha nem fizetnek. De a hűbérúr úgy gondolta, hogy balga az, aki szembe mer szállni a hatalmával. Egy hét múlva meg is érkezett az asszony feje. Ekkor kezdett el félni a hűbérúr, mivel a fiait szerette és bennük volt a családjának a jövője. Ezért kiválasztotta öt legjobb szamuráját és elküldte őket a váltságdíjjal. A szamurájok kifizették a váltságdíjat, de csak két gyereket kaptak vissza. A harmadik, egyben legkisebb fiút nem adták vissza a késlekedés miatt és érte külön kértek pénzt. A szamurájok kénytelenek voltak visszaindulni, de féltek is uruk haragjától. Mikor a hűbéruruk színe elé kerültek, akkor még mielőtt ő kimondta volna, amit akart, mind az öt szamuráj megesküdött az életére, hogy visszahozzák a legkisebb fiút, akármeddig tart és akárhová is kell menniük. És ezzel el is indultak a fiú keresésére. Több, mint két és fél éven át keresték a gyermeket, télen, nyáron, hó-, homok-és szélviharban, szárazságban, sivatagon és országokon át kutatták őket és eközben semelyikük sem adta fel. Nem azért, mert az életüket féltették, hanem a becsületüket, mivel felesküdtek, hogy visszahozzák a fiút. Végül megtalálták az elrablók menedékét, egy egyszerű, erdőben álló kunyhót, és éjjel rajtuk ütöttek. Összesen 8-an őrködtek kint, de pár perc múlva már csak öt szamuráj állt kint. Mikor bementek a maradék húsz őr már felkészült. Biztosan hallották a zajokat odakint. Hatan rárontottak a szamurájokra, de ők könnyedén levágták őket, míg ők maguk csak kisebb sebeket kaptak. Ezután a maradék rabló megpróbálta szétszedni a szamurájokat, hogy csak egyesével kelljen küzdeniük ellenük. Sajnos ez sikerült is és ez volt a szamurájok végzete. De nem mindnek. Először Tochikura Hisashi esett el úgy, hogy levágták a kezét tőből és elvérzett. Róla nevezetük el a negyedik akadémiát. Másodiknak Nakano Akio halt meg úgy, hogy levágták a fejét. Mint láthatod róla neveztük el a harmadik akadémiát. Harmadiknak pedig Okura Nori esett el, róla neveztük el a második akadémiát. Neki a páncélja kapott egy nagy ütést egy katanától és a következő döfést már nem bírta. Ebben a pillanatban Horigochi Seiishi megfordult és jajveszékelve kirohant az épületből. A rabló röhögve fordultak utolsó ellenségük felé. Hatan voltak rá és ő maga már elég fáradt volt. A rablók gonosz vigyorral közelítettek felé a lándzsáikkal és naginatáikkal, de hirtelen a tető beszakadt és beugrott Seiishi. A meglepődött rablók sec-perc alatt meghaltak, legtöbbjük a fejét vesztette a meglepődéstől. Végre megölték mindent és kiszabadították a legkisebb fiút, aki addigra már egy idős lehetett veled. Ekkor hirtelen Seiishi rátámadt az utolsó életben maradt társára mondván, hogy ő akarja a teljes elismerést. Ezután hosszadalmas csata következett, éles kardcsapásokkal és hangos fájdalom üvöltésekkel, ahogy a kisebb vágások felvágták a két küzdőfél bőrét. Végül Seiishi csuklóját levágta az utolsó szamuráj. Az fájdalmasan térdre ereszkedett és várta a halált. Ekkor az utolsó szamuráj a szemébe nézett Seiishinek, akinek a szeméből a megbánás és a béke sugárzott. Ezután lehajtotta fejét és pár pillanat múlva az a földön végig gurult. Végül már csak egy szamuráj maradt, akit Kuno Ukon-nak hívtak. Ekkor a halott fölé állt és egy haikut szavalt el, a barátja és ellensége tiszteletére:
Szeme akár
a pokol mélységes
Mélye-
Merő fájdalom, kivehető.
Róla neveztük el az első akadémiát. Azóta mi is elmondjuk ezt a haikut a halott ellenségeink teteme fölött.
- Hát ez lenyűgöző történet. – mondtuk szinte egyszerre apámmal. Nekem közben feltűnrt, hogy Mifunének milyen fanyar humora van és így gyorsan megkedveltem.– De nekem itt az idő, hogy menjek. – folytatta apám, majd felém fordult és elbúcsúzott, majd Mifunétől is, majd visszafordult hozzám. - Csak ügyesen fiam.
Egy ideig csak néztük Mifunéval, csak azután fordultunk el, amikor csatlakozott apámhoz a mellé rendelt szamuráj, hogy átsegítse az országon.
- Gyere Shii. Szerzünk neked egy társat, aki körbevezet az akadémián, illetve megmutatja a szokásokat a tanuló szamurájok között, majd kapsz egy hetet, hogy beilleszkedj. Utána a szamurájokra vonatkozó szabály te rád is ugyanúgy érvényben lesz. Szóval tanulj is!
- Rendben uram. De lenne egy-két kérdésem még.
- Csak nyugodtan.
- Miért nevezte bátornak az Horigochi Seiishit?
- Mert ő is végig a többiekkel tartott és végig küzdötte az egész utat. A végén a becsülete elvesztése ezért nem számít.
- Értem. És engem miért a harmadik akadémiára küld? Én csak a negyedikbe illenék be kor alapján.
- Ohh – mondta egy huncut mosollyal Mifune – Úgy hallottuk, hogy rendkívüli tehetség van benned és bátorkodunk betenni téged az idősebbek mellé. Ugyan kihagysz néhány filozófiai tanítást, amit a negyedik akadémián kapnál, de kapsz majd magad mellé egy külön tanárt, aki elmagyarázza neked azokat a dolgokat. Így hát kétszer olyan jól kell tanulnod, mint egy átlagos szamuráj-növendéknek.
Erre csak szomorúan lehajtottam a fejemet – mégsem lesz olyan séta-galopp, mint képzeltem – mondtam magamban.
Hamarosan megérkezett a külön tanár egy nő személyében, aki egyben körbe is vezetett és bemutatta a dolgok menetét. Mayának hívtak. Körülbelül a húszas évei elején járhatott, de már így is nagy bölcsesség áradt a szemeiből. Egyetlen egy hosszú, fehér köntöst viselt, aminek a szegélyét vörös vonal fedett. Haját hagyta szabadon lógni, ami a derekáig ért. A baloldalán egy katana volt, ami így eléggé riasztónak hatott a fiatal lány oldalán. Egyébként ő is egy tanár volt, ő tanította a Bushido-t, ezért is kaptam őt magam mellé, mert nagyjából csak arról maradtam le a negyedik akadémiáról. Kedvesen és vidáman csengő hangja még a gyakran csak erőltetetten mosolygókat is széles mosolygásra fakasztotta, amitől a harmadik akadémián mindig vidám hangulat volt. A gyerekek, akik már a serdülő kor felé tekintgettek mégis úgy imádták őt, mintha csak hat évesek lennének, köztük én is. Ám ha ketten voltunk, akkor már egész máshogy tanított, szigorúbb volt és jobban megbüntetett, ha valamit rosszul csináltam, mint ha a tanteremben lettünk volna a többi diákkal. De ezt is hamar megszoktam, mivel jól tanított. Hamarosan barátság lett köztünk, abból pedig szorosabb barátság, miután már mindent elmeséltem neki, amikor épp nem tanított.
Egy év múlva még csak az osztály legrosszabb tanulói között voltam, mivel elég nehézkes volt a beilleszkedés, és sokszor belém kötött a többi diák. Nehéz volt idegen ifjúként tanulni a szamuráj életről, szokásokról és harcművészetről. Mikor bajba kerültem, mindig védtem magam, ahogy tudtam, de nehéz volt kordában tartani a gyorsan megnyúlt testemet. Ekkora már egy fejjel nagyobb voltam az átlagnál, így a testemet elég ügyetlenül tudtam csak kezelni. Erre mondta nekem Maya, hogy kezdjek el edzeni, eleinte csak futással és kisebb súlyokkal, hogy a testem eléggé megerősödjön a magasságomhoz mérve, majd nagyobb súlyokkal és nagyobb távval, hogy a többiek ne kössenek belém. Hallgattam rá és jól tettem. Rövidesen a testemet megint remekül irányítottam. Kezdtem felfelé ívelni a tanulók között, de technikailag még így is hátrányban voltam, mivel a nálam pár évvel idősebbek sokkal jobbak voltak, mint Atsutane. Ezért eleinte csüggedt voltam, nem csak azért mert mindig legyőztek, hanem azért is, mert minden este kékes-zöldes-lilás foltokkal tértem a szobámba és azok másnapra rettentően fájtak. Az orvosok viszont egyszerűen csak annyit mondtak, hogy az esti edzések után menjek és vegyek egy nagyon hideg fürdőt egy-két percig és másnapra kutya bajom sem lesz. Betartva az orvosok által előírt receptet, hamarosan tényleg semmi bajom nem volt másnapokra. A kedvem kezdett visszatérni, de főleg Maya biztatására, hogy ne adjam fel, illetve az esti edzések után gyakoroljak a szobámban.
Egy évvel később már a legjobb tanulók között voltam és mindezt Mayának köszönhettem, mivel kitartó tanárom volt. A többiek kezdtek elfogadni és megértették, hogy ez nekem nem olyan könnyű, mint hinnék. Néhányan próbáltak barátkozni velem, de én visszautasítottam őket azzal a szöveggel, hogy fájdalmas lenne a búcsú három év múlva. Erre mindig megkérdezték, hogy mi van Mayával. Vele mindig együtt vagyok, ezért logikusan a barátom, mégsem utasítom el. Én ilyenkor mindig szótlan maradtam és mentem a szobámba. Eleinte nem tudtam miért, de később rájöttem, hogy annak rendje és módja szerint beleszerettem Mayába. Persze mindezt titokban tartottam, mert szégyelltem volna, hogyha mindenki megtudja, hogy a tanáromba szerettem bele. Képtelenségnek tartottam, hogy bárki is megértene. De a tanulást így már az is nagyon ösztönözte, hogy felfigyeljen rám a Nő, hátha valami....de ilyenkor mindig megráztam a fejem és gyakoroltam vagy edzettem vagy tanultam tovább.
Mindeközben megismerkedtem a Bushido filozófiájával és magamévá tettem a szokásait, az életszemléletét és gondolkodásmódját. Így szerettem meg a teát.
Egy év múlva már osztály első voltam, mindenki szeretett és Maya tényleg felfigyelt rám. A negyedik akadémián tanítottakat már kívülről fújtam és értettem, ezért Maya már nem tanított külön, csak a többiekkel. Csak néha beszélgettünk az akadémia parkjában, de sajnos csak pár órákat, mivel ugyanolyan elfoglalt voltam, mint azelőtt és ő is. És most már mindent megosztottam vele. A gondolataim, a mindennapjaim és a kérdéseimet is. Volt egy, amit már régóta felszerettem volna tenni neki és most éreztem, hogy itt a pillanat.
- Maya. Most, hogy már nagyjából értem a Bushido filozófiáját, megszeretném kérdezni, hogy te hogyan érted el, hogy taníts. Mert én úgy látom, hogy ebben az országban a nők nem egyenjogúak a férfiakkal, és te mégis itt tanítod az ifjakat, méghozzá a Bushidora.
- Nos, már legalább tudom, hogy figyelted a szavaimat is, amikor tanítottalak. Ez bizony ügyes megfigyelés. Tudod minket nem a környező országok harcosai fenyegetnek, hanem az országban élő állatok. A völgyön kívüli hegyek barlangjaiban rengeteg olyan állat van, amik veszélyeztetik a lakosok életét. És mint megtudhattad, a nők tényleg nem egyenjogúak, de becsületük nekik is van ugyanúgy, mint a férfiaknak. - ekkor egy kis hatás szünetet tartott – Apám egy megbecsült szamuráj volt. Az egyik nyári napon kivitt sétálni a völgyön kívülre és pontosan akkor tűnt föl egy hótigris. Megküzdött vele apám és szerencsénkre a vadállat menekülőre fogta. Apám visszaküldött a városba, hogy szóljak az őröknek az esetről, mivel elég közel volt a városhoz és így ez bárhogyan fenyegethette a lakosokat. Apám a sebesült állat után ment, én pedig a kapu őrökhöz. Ők szóltak a város vezetőségének és egy óra múlva már egy ötvenfős szamuráj csapatot vezettem arra, amerre apámmal találkoztunk a hótigrissel. Ezután a vérnyomokat követtük. Apámat az egyik barlang elejénél találták meg, egy kézen vágott sebből vérezve. Mellette pedig a sérült hótigris teteme. A csapat vezetője odahívta az orvost, aki gyorsan összevarrta apám sebeit. Ezután bementek húszan a barlangba. Ám a meglepetés ekkor jött. A barlang sokkalta nagyobb volt, mint elképzelték és csapdába kerültek. Az a húsz fő ott vesztette életét. Tíz perc múlva jött ki a barlangból az a mintegy húsz megmaradt hótigris, akik megölték az előőrsöt. Mivel apám volt a rangidős visszavonulót fújt, de a hátunk mögül megjelent újabb tíz tigris. Véres harc következett, én mindvégig apám lába mellett maradtam. Hat évesen nagyon megrémültem, de nem tágítottam. Hamarosan már csak tíz tigris maradt a hét szamuráj ellenében. Mindkét küzdőoldal kifáradva vonult hátrébb. Majd újabb lendületet véve estek egymásnak. Mellettem esett apám egyik barátja, aki egy wakizashit használt. A hótigrisek már csak öten maradtak az öt szamuráj ellenében, ekkor megjelent oldalból egy négy fős hótigris csapat. Ebből csak egy felnőtt volt és három kölyök. Ők is támadásba lendültek, de a kölykök nem voltak nagy kihívás és szerencsére a felnőtt hótigris sem. Már csak négy hótigris maradt az öt szamuráj ellenében. Ekkor a tigrisek hátrálni kezdtek és a szamurájok közelítettek feléjük, mivel nem akarták, hogy bármelyik állat tovább adja a hírt. Így hát én hátul maradtam egyedül. Ekkor jelent meg ugyanarról, amerről a kölykök jöttek egy negyedik kölyök. És természetesen engem szemelt ki, mivel én voltam a legkisebb és a legközelebbi hozzá. De nem ijedtem meg, mivel kicsinek látszott. Bátran megragadtam a wakizashit, amit apám barátja ejtett el. A hótigris elindult felém. Bátran álltam vele szemben, amíg már csak öt méterre volt. Annyira hatalmasnak tűnt, hogy megijedtem és hátrálni kezdtem. Valamiben hátrazuhantam, de a wakizashim az égbe meredt és erre ugrott rá a hótigris. Mielőtt még az utolsó erejével belém kapott volna még oldalra tudtam dönteni a hótigrist, majd elájultam, mivel sokkos állapotba kerültem és az a kölyök hótigris sem volt könnyű. Mikor apámék kiértek látták, hogy a wakizashit szorongatom és a hóban fekszem, mellettem pedig egy halott kölyök. Amikor felébredtem mindenki gratulált nekem, hogy egyedül leterítettem azt a vadállatot. Ezután Mifune kijelentette, hogy ha már most ekkora bátorság lakozik bennem, akkor mi lesz felnőttként, ezért engedélyezte, hogy tanulhassak az akadémián. Apám rögtön beleegyezett. Természetesen voltak már előttem női szamurájok, de kevesen és nagyon-nagyon régen. De megtiltották a vezetők egy kényes ügy miatt, hogy nők legyenek szamurájok. Manapság pedig az én kivételem miatt az a szabály, hogy a szamurájok lányai beléphetnek, ha akarnak. És hát én a Bushido-t behatóbban tanultam, mint bárki más. Ezért lettem én a Bushido tanár. Lehettem volna kettes vagy a négyes akadémia tanárja is, de én ezt választottam, mivel a 11-15 évesekre tud az ember legjobban hatni, ha fiatal és szép tanárnő vagy – mondta kicsit önelégülten Maya.

Ez a történet számomra elég hihetetlennek hangzott, de így, hogy az ő csodálatosan csengő és vidám hangjából hallottam, már is elképzelhetőnek éreztem.
- Hát ez elég különleges történet. Bár nem hiszem el, hogy minden egyes része így történt.
- Igen ezt megértem. Mert te nem ismered annyira az országot, csak ezt a várost. És ez nem elég.
- Meglehet. - mondtam mosolyogva.
- De ez egyébként miért érdekelt téged?
- Igazából nem tudom. Csak furcsállottam. De sokkal jobban járt mindenki, hogy tanár lettél itt, mert egy bájos női hang sokkal jobban hat a magam korúakra, mint egy érdes férfi hang. - mondtam és közben fel sem tűnt, hogy mit beszélek.
- Bájos? - kérdezte megilletődve Maya. - Ezt hogy érted?
- Öhmm...-mondtam zavarodottan, a fejemet vakargatva. - Tudod te nagyon sokat jelentesz nekem. Te tanítottál meg arra, hogy kezeljem a gondjaim, hogyan tegyem az ellenségeimet barátokká és te ösztönöztél. Te adtál nekem erőt, hogy véghez vigyem azt, amiért idejöttem. Te vagy a Fény, ami kivezettél az eleinte körülölelő sötétségből.
- Hát ez nagyon kedves tőled.
- De ez nem minden. Én....
- Csssshhh...Tudom mit érzel, csak kíváncsi voltam, hogy ki tudod-e mondani. - mondta, majd együtt érzően rám mosolygott – Ezért akartam tanítani a harmadik akadémián. Most már megértheted.
- De ez nekem olyan rossz. Mert amikor elmegyek, akkor te itt maradsz.
Ekkor Maya a mellkasom közepére bökött és azt mondta:
Én mindig a Fény leszek, ami kivezet a sötétségből. És itt fogsz megtalálni. - ezután adott egy puszit, majd elment.
Örökre. A sors iróniája, hogy elküldték másnap egy őrjáratra, ahol hótigrisek támadták meg őket és ő is ott halt meg. A temetése egy hét múlva volt. Érdekes módon mindenki, akit tanított sírt, de próbálta elfojtani. Én viszont teljes szívemből örültem. Ezért sokan furcsán néztek rám, de én nem szóltam semmit. Végül mégis volt valaki, aki közel állt hozzám és csak most döbbentem rá. Egy nálam egy évvel idősebb lány volt. Rin-nek hívták. Szép és kedves lány volt, ráadásul egy számuráj lánya, mint az vélhető volt, de csak a barátomnak tekintettem, mert tudtam, hogy hamarosan elválnak útjaink. Elmagyaráztam neki, hogy azért mosolyogtam, mert Maya megérdemli, hogy ne csak sírjak utána, hanem megbecsüljem azt, amit adott. Egy jobb világba került és tudom, hogy figyel rám és mutatja a Fényt. Rin-nek tetszett ez a felfogás és hamarosan már ő sem bánkódott érte annyira.
Pár nap múlva megjött az új tanár, de ő már engem nem tanított, mivel betöltöttem a 14. életévemet és Mifune úgy rendelkezett, hogy tovább léphetek a második akadémiára. Itt már a diákoknak el kellett készíteniük a saját kardjuk és a páncéljukat a kovácsmester segítségével. Ehhez a harmadik akadémián tanultakat kellett hasznába venni. Nekem a volt ninjaként és most már csak kovácsként tevékenykedő Oyama Hiro segített. Hiro-mester beleegyezésével bambuszból készítettük el a katanámat, így ha kell, botként is használható. De én különlegessé akartam tenni a kardomat. Hiro-mester eleinte nem akarta, de végül Mifune is beleegyezett, így a kovácsmester ötlete alapján a kardomat csakis a chakrám és egy titkos szó segítségével lehetett kinyitni, amit elég volt suttogva is mondanom. Mivel Hiro-mester már régebben is csinált chakra kardokat, ezért nem volt nehéz kitalálni, hogyan is csinálja meg, az viszont annál nehezebb volt, hogy belevezessük a chakrámat. Ekkor döbbentem rá, hogy már annyit sem értek a chakrámhoz, mint 4 évvel ezelőtt. De Hiro-mester segített. Tehetséges ninja volt, így könnyedén megtanított a chakrám vezetésére. Végül sikerült a kard, ami a KAI szóra és a chakrámra már ki is nyílt. Ez a kard röpke két hét alatt elkészült.
- És adsz neki valamilyen nevet? - kérdezte Hiro-mester
- Még nem tudom.
- Adjál csak. Akkor rájössz, hogy milyen sokat jelent, hogyha van neve.
Ekkor rögtön eszembe jutott egy név:
- Hikari.
- Hmm...nekem kicsit furcsa, de jó. Akkor Hikari a te kardod – mondta ünnepélyesen Hiro-mester.
A páncélzat viszont majd' egy hónapig tartott. Végül elkészült és magamra ölthettem. A páncél könnyedebb volt, mint ránézésre tűnt, de Hiro-mester azt mondta, hogy ez az edzett testemnek köszönhető. Boldogan léptem tehát be a második akadémiára, az OKURA NORI II. KIKÉPZŐ ÉPÜLETBE.
Itt már főként a kenjutsuval, bōjutsuval, shurikenjutsuval, shinobi-irivel, bōryakuval, chōhōvel és intonjutsuval foglalkoztunk. A többi szamuráj technikát kérésemre nem tanították, mivel úgy éreztem, hogy nem fogom hasznát venni. Ezért kértem Mifunét, hagy legyek inkább a kovácsműhelyben és segítsek Hiro-mesternek. Ő beleegyezett, így Hiro-mester nem menekülhetett. Azonban hamarosan megkedvelt és megtanított pár kardforgatási technikára, amit még ő tanult. Aztán mesélt az életéről is. Elmesélte, hogyan kovácsolta első kardját, első chakra-kardját, aztán hogyan állt bosszút egykori bandatársán, majd arról, hogyan élt Kirigakurében és mit csinált, amíg ninja volt. Aztán az okát is elmesélte, hogy miért jött ide és miért lett kovács. Rengeteget mesélt az életéről, de a legtöbbet mégis a kardokról, páncélokról és egyéb harci eszközökről mesélt. Nem is tudom honnét tudott ennyit a dolgokról, de nekem úgy tűnt, hogy többet mesélt róluk, mint a saját életéről. Néha csak bambultam és úgy hallgattam, de egyetlen egy szavát sem fogtam ilyenkor fel. Ő ezt persze nagyon jól tudta és később újból elmesélte ugyanazt. És ezt addig játszotta, amíg tényleg fel nem fogtam.
Rin-nel ekkoriban is barátságban voltam, de már nem olyan szorosan, mint egy évvel ezelőtt. Többnyire az időmet a kovácsműhelyben töltöttem. Szép lassan megizmosodtam, jobban, mint ezelőtt. Hiro-mester már fiaként gondolt rám, ezért gyakran elküldött inkább futni, főleg éjjel, amikor mindenki aludt. Az érdekes ebben az volt, hogy a második akadémia parkjában kellett ezt tennem és teljes páncélzatban. Azt mondta nekem a mester, hogy ez jót tesz, de én akkor nem nagyon fogtam fel, csak futottam és Mayára gondoltam és reméltem, hogy ez is a Fény része.
Már csak egy hét volt, hogy leteljen az öt év és ezt mindenki sajnálta, mert ide már rögtön mindenkit befogadott, mert látták azt, hogy mit akarok és mi a célom azzal, hogy itt vagyok és látták a tehetségem is. Természetesen itt is az éltanulók között voltam, de voltak jobbak is nálam. De senki sem pikkelt ezért rám.
Az utolsó hétben már nem kellett tanulnom, Mifune megengedte. Azt mondta, hogy ismételjem át a dolgokat, mert lesz egy tiszteletbeli záróvizsgám. Ezt örömmel hallottam, de kicsit szomorú is voltam, mert rádöbbentem, hogy hamarosan tényleg el kell mennem. Ekkor eszembe jutott egy dolog, amit még aznap meg is csináltattam.
Másnap megint csak a kovácsműhelyben segítettem. Hamarosan eléggé melegem lett, ezért levetettem a pólómat. Ekkor Hiro-mester rám förmedt:
-Te Shii! Mi az ott a mellkasod közepén?
- Hikari. A fény szimbóluma.
- És minek az neked? Töröld le, nem áll jól.
- Sajnálom Mester, de az ott fog maradni, mivel az egy tetoválás. Mayának, a volt tanáromnak az emlékére. Ő mutatta meg a Fényt nekem. És tavaly itt érintett meg, ahol a tetoválás van. Azóta mindig érzem az ujja érintését.
- Ohh..az emlékek..nekem is volt egy lány.....
És megint csak mesélt, mesélt és mesélt az öreg. Én persze csak gondolkoztam és segítettem. Már csak hat nap volt hátra.
Midőn elérkezett a nagy nap, a záróvizsga napja, én már a nap első sugaraival keltem. Kint sétáltam a parkban, majd kimentem a városon kívülre egy szál pólóban. Már ősz volt, de a táj még mindig havas volt. Az őrök vissza akartak küldeni, de én mondtam, hogy ez az utolsó előtti napom ebben az országban, ezért szeretném egy kicsit úgy érezni, hogy itt élek. Kicsit meglepődtek a kérésen az őrök, de engedték, így én nyugodtan sétálhattam, amíg már alig éreztem a kezeim. Visszamentem és Rin fogadott. Csak mosolygott, de olyan erőltetett mosoly volt. Bekísért a második akadémiára, ahol már az akadémia tanulói vártak. Bekísértek egy szobába, ahol csak az akadémia vezetője volt. Kiosztott nekem pár lapot szótlanul, majd azt mondta, hogy kapok ezekre összesen két órát. Kicsit nehéz volt, de végül megoldottam a feladatokat, majd elküldtek az öltözőbe, ahol magamra ölthettem a páncélom és magamhoz vehettem a kardom, Hikarit.

Az aréna csak nekem és a legjobb tanulónak volt fent tartva. Kivonultunk teljes páncélzatban, kifényesített és megélezett kardokkal, szembefordultunk a közönségként szolgáló tanulókkal, majd Mifune szólt pár szót.
- Diákok! Ma elérkezett a nap, amikor Sugita Shiintaro elérte az ötödik évét ittlétének és ezért záróvizsgát kell tennie. Ehhez megkértük a második akadémia legjobb tanulóját, hogy álljon ki Shiintaro ellen. A küzdelemnek tétje nincs, csak meg akarjuk szemlélni Shiintaro tudását egy nála erősebb ellenféllel szemben. Az orvosok készen állnak bármiféle seb gyógyítására, kivéve a halálozásét. – kicsit elnevette magát a morbid viccen - Nos...ha mindenki készen áll, akkor kezdődjék a harc!
Ezután több, mint fél órán át, csak egymást méregettük pár kardcsapással. Ezután lendületes támadásokba kezdtünk, hol ellenfelem került fölényesebb helyzetbe, hol én, de nem tudtuk ezt kihasználni, mert mindketten jól védekeztünk. Már egy órája folyt a harc. Az idő majd' olyan gyorsan folyt, mint az izzadság a bőrömön. Mindeközben Hiro-mester Mifune mellett ült és szurkolt nekem.
- Higgyje el Mifune úr, a kölyök győzni fog.
- Nem kétlem, hogy rendkívül tehetséges a fiú, de a legjobb tanuló ellen harcol, aki ígéretes szamuráj jövő előtt áll.
- Akar fogadni uram? - tette fel a meglepő kérdést Hiro-mester.
- Tudja nálunk Hiro, nem szokás az ilyesmi. És én sem fogok fogadni. De képzelje azt, hogy megtettem....- ezután értetlenül megrázta a fejét – Több, mint negyven éve van itt és még mindig nem érti teljesen a szamurájok életét.
- Mindig is makacs kölyök voltam! – mondta túljátszott büszkeséggel Hiro-mester, majd a csatára koncentrált megint.
A harc nagyon energikus volt másfél óra múltán is. Végül ellenfelem megsebezte a jobb karom, amikor nem figyeltem oda. Ezután már lassabban forgattam a másfél kezes katanát, mivel egy kézzel nem igazán könnyű. Az ellenfelem ezután már biztosabban támadt és több kisebb sebet is betudott vinni a kezeimre és a lábaimra. De én nem adtam fel és már két órája folyt a harc. Ez alatt már fáradtak voltunk, de a bizonyítási vágy mindkettőnkben égett. Vágás, csapás, szúrás, majd kitértem és hátra léptem párat. Kicsi lihegés, majd megint az előző sorozat. Aztán csapás, vágás, csapás, csapás és szúrás, de az ellenfelem kitért. Látta, hogy elfáradtam és magabiztosan közelített felém. Jobb kezében a katanája. Vágni próbáld a bal oldalamra, de én a bal kezemben a karddal gyorsabb voltam. Egy mondat suhant át az agyamon: „bármiféle seb gyógyítása”. Ekkor a kardot balra kiforgattam, hogy ellenfelem kardja már ne legyen az útjában, majd feldöftem a hónaljába, át a lapockán, amíg ki nem bukkant a kard az ellenfelem hátán. Gyorsan kihúztam és hátráltam, de fölösleges volt. A harc eldőlt. Ellenfelem térdre rogyott, kardja kiesett a jobb kezéből. Ezután hátrazuhant és elájult. Gyorsan vérzett, de az orvosok előbb odaértek, mielőtt baj lett volna. Én büszkén levettem a sisakom. Mifune állva csodálkozott, Hiro-mester állva tapsolt, a többi ember pedig csöndben ült. Néhány percig csak álttam, majd elindultam az öltözők felé, de Mifune nagy nehezen megszólalt:
- És íme a győztes, Sugita Shiintaro!! - többen feléljeneztek, köztük Hiro-mester is– Gratulálok Shiintaro, remek harcot mutattál be, nagy és hosszadalmas küzdelem volt, amelyben mindkét harcos helytállt, de csak a ravaszsággal lehetett győzedelmeskedni. Shiintaro. Elnyerted a szamuráj kinevezést és most már távozhatsz hazádba, a Felhőben rejtőző faluba, ahol már várnak. Most térj vissza az öltöződbe, ahol még beszélek veled.
Most már visszatérhettem az öltözőmbe. Megpihentem, majd szépen lassan levetettem a páncélomat. Pár perc múlva bejött Hiro-mester:
- Gratulálok, fiam! Igazán szép születésnapi ajándék ez nekem.
- Születésnapi ajándék? - kérdeztem meglepődve.
. Igen. A sors nagyon kegyes volt ma hozzám. Ma van a 71. születésnapom. De ez most nem lényeg. Szép harc volt és a végső mozdulat pedig fenomenális! Látszik, hogy én tanítottam és senki más nem ismeri innét ezt a mozdulatot. – mondta vigyorogva Hiro-mester. - Most hagylak, hagy pihenj, de holnap, mielőtt elmész, ne felejts el benézni hozzám. Kapsz majd egy kis ajándékot. - ezzel távozott.
Pár perc múlva Mifune jött be.
- Gratulálok ifjú Shiintaro. Bebizonyítottad, hogy kemény tanulás és jó tanárok keze alatt, kétszer olyan gyorsan is lehet fejlődni, mint azt mi elképzeltük. Ezentúl te leszel a jó példa az elkövetkezendő generációknak. A páncélodnak nem hiszem, hogy hasznát vennéd, de vidd el. Ez az országunk ajándéka, hogy vendégül láthattunk. És még valami: holnap délben kérlek már ne találjalak a szobádban. - mondta Mifune.
Az utolsó mondat ugyan meglepett, de ráébresztett, hogy ne szálljak el magamtól, csak egy nagy, tét nélküli küzdelmet nyertem meg. Ezek után csak ültem és gondolkoztam a csatán, a csapásokon, majd elkalandoztak a gondolataim az otthonra tekintve, anyámra, apámra, testvéremre gondolván. Mindeközben persze össze is pakoltam és visszatértem a szobámba. Utána vettem egy forró fürdőt. Éjjel alig tudtam aludni, már annyira izgultam a hazatérésem miatt. Reggel megint a nappal keltem, de most már pakoltam és nem sétáltam. Aztán szépen elhagytam a szobát, majd elindultam a kovácsműhelybe. Reggel hat óra volt, szóval csöndben kellett sétálnom. Hiro-mester már várt.
- Szép jó reggelt Shiintaro! Tudtam, hogy ilyen korán fogsz betérni. - ekkor elővett egy dobozt – Ebben egy különleges olaj van, amit én találtam egy küldetésemen, és fejlesztettem tovább. Kend be vele mindennap a katanád és a páncélod és jobb lesz a minőségük. Megkeményíti és szívósabbá teszi az acélt. Sajnos csak ennyi van és már nem tudom, hogy hol találtam, ezért nagyon becsüld meg.
- Köszönöm Hiro-mester. Megbecsülöm, hogyha tényleg csak ennyi van – mondtam mosolyogva, majd Hiro-mester a kezét nyújtotta.
- Sok szerencsét a jövőben. Remélem még látlak. - ezzel boldogan megráztam érdes kovácskezét.
- Én is Mester.
Ezzel elindultam Mifune házához. Az őrök beengedtek, de le kellett tennem a táskámat.
- Át kell adnom egy ajándékot, egy tantot, amit magam készítettem, megbecsülésem jeléül – ekkor előhúztam a táskámból a tantot, amibe aranyozott vonalakkal a Fény jele volt belevésve.
- Ezzel nem engedhetünk át fiú. - mondta az egyik őr.
- Akkor kísérjen be valamelyikőtök.
Pár perc múlva már Mifunéval szemben álltam, aki az ablakán át nézte az eseményeket.
- Szép kis tanto. Mennyi idő alatt készítetted?
- Négy-öt nap alatt uram. Csak azért szeretném átadni, mert meg szerettem volna valahogy köszönni a vendéglátást és tanítást, amit öntől és a népétől kaptam.- ekkor Mifune szembefordult velem és elvette a tantot.
- Remek darab. Köszönöm szépen, fiam.
- A Fény szimbóluma van belevésve arannyal, mert ezt kaptam önöktől.
Mifune egy fejhajtással megköszönte.
- És most kérlek távozz.
- Igenis uram – fejet hajtottam és távoztam.
A kaput már csak a két őrnek kellett kinyitnia. Miután ez is megvolt felszálltam az engem váró szánra.
- Jó reggelt ifjú. A szán egészen az ország határáig elvisz, Mifune úr kérésére. Készülj fel és takard el az arcod, mert hideg lesz. - mondta a hajcsár.
Én csak tettem, ahogy mondta, majd elhelyezkedtem és vártam az indulást, ám ekkor hirtelen egy vékonyka lány hangja hallatszott, amint az én nevemet kiáltja. Kiszálltam és láttam, hogy Rin az.
- Rin! Te mit keresel itt? És honnét tudtad, hogy itt vagyok?
- El akartam búcsúzni. Hiro-mester mondta, hogy már elindultál. - ekkor közelebb jött hozzám, majd benyúlt a ruhája alá és egy dobozt adott át. - Tessék. A legfinomabb teafű, amit itt lehet kapni. Tudom, hogy nagyon szeretsz teázni.
- Hát nagyon szépen köszönöm – mondtam a hirtelen meglepetéstől.
Ezután hosszasan egymás szemébe néztünk. A szeméből olyan érzéseket tudtam most kiolvasni, amiket eddig sosem. Kicsit meglepődtem tőle és úgy éreztem, hogy elvörösödök. De továbbra is néztem. Ekkor Rin törte meg a csendet:
- A diák, akit tegnap legyőztél. Rendbe jött. Azt üzeni, hogy gratulál, de legközelebb nem adja magát ilyen könnyen – mondta mosolyogva Rin, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra és besietett a kapun túlra. Meglepetten néztem utána pár percig.
- Ifjú, indulnunk kell! - mondta mögüllem a hajcsár. - Hamarosan vihar lesz és addigra szeretnék egy városba vagy faluba érni.
Pár nap múlva elértük a Föld országának határvidékét, ahol megváltam útitársamtól és annak kutyáitól. Ezután már gyalog folytattam az utamat. Ezen a vidéken még sosem jártam egyedül, ezért kicsit féltem, de sértetlenül jutottam át. Ezután két hét fáradalmas út következett, míg végül elértem országom határát.
Két nap múlva pedig már a faluban voltam. Először a Raikagéhoz indultam, hogy bejelentsem megérkezésem.
Mikor meglátott csodálkozva pillantott rám, mivel kicsit megnőttem és megizmosodtam, mint amikor legutóbb látott.
- Shii!! Örülök, hogy végre megérkeztél. Már majdnem eléd küldtem egy csapatot, hogy elhozzanak. Készülj fel, mert holnap délben egy bemutatót kell tartanod Atsutane ellen. Remélem még emlékszel rá. Azóta már biztos helye van a testőrségemben és az egyik legjobb testőröm. Most pedig térj haza. Édesanyád és édesapád már várnak.
- Igenis uram.
Otthon még nagyobb volt az öröm, egy kicsit természetellenesen nagy apám részéről. Lepihentem és berendezkedtem ismét a szobámba. Kipakoltam a különleges olajat és a teafüvet egy külön polcra, majd a páncélomat egy külön szekrénybe. A kardomat pedig a szekrény tetejére. Ezután elmondtam apáméknak egy kis részét arról, ami velem történt, aztán pedig mondtam, hogy holnap bemutatót kell tartanom, ismételten Atsutane ellen. Apám már most meg akart nézni, de én ellenkeztem, mivel több hetes útról érkeztem meg és pihenni akarok. Suigetsu pedig végig sanda tekintettel nézett rám, amit eleinte nem értettem. Le is dőltem rögtön aludni. Másnapra pedig frissen keltem. Hikarit az oldalamra csatoltam, majd fel akartam venni a páncélzatot, de apám szólt, hogy arra nem lesz szükségem. Kicsit furcsállottam, de rájöttem, hogy már itthon vagyok. A Raikage palotájában került sor a párviadalra. Megint csak bambusszal kellett küzdenünk.
Miután a Kage megtartotta az ünnepélyes beszédét megkezdődhetett a harc. Láttam Atsutane szemében, hogy bosszúra szomjazik és ugyanakkor elővigyázatosabb lett. A harc mégis pillanatok alatt eldőlt, amikor nagy erőből csapott egyet, én kitértem jobbra és egy könnyed suhintással az oldalára csaptam. Így a harc befejezettnek nyilváníttatott, mivel ez egy halálos csapásnak tekinthető. És ha kicsit erősebb, akkor az is, mivel így is két bordáját eltörtem Atsutanénak. A Raikage megint csak nem hitte el, hogy másod unokatestvére kikapott, megint. Ezután a Kage a taijutsu tudásomat is fel akarta mérni, de fölösleges volt. Nyilvánvalóan csak a kenjutsumat fejlesztettem és ez nagyon letörte a Raikagét. Ezért egy taijutsu specialistát adott mellém, aki kitanított az alapokra, és az alap technikákra újra, amiket talán még én is meg tudok tanulni.
Eközben otthon megtudtam, hogy miért örült nekem ennyire apám. Abban az időben, amikor elmentem anyám leveleket kapott egy idegentől. Mint később kiderült mégsem olyan idegen anyámnak a személy. Apám tudakozott és kicsit nyomozott és megtudta, amit nem kellett volna: Suigetsu nem az ő fia. Ezért annyira tehetséges a testvérem genjutsuban. Bár én nem értettem, hogy akkor meg miért vannak még együtt, miért nem költöztek szét. Apám csak annyit mondott, hogy az más téma. Ekkor jöttem rá, hogy Suigetsu miért nézett rám olyan szemekkel. Aznap meséltem a szamurájokról és arról, hogy a feleség a férjének örök hűséggel tartozik és a férj bármikor megölheti a feleségét, ha úgy kívánja. Ekkor bíztattam, hogyha úgy érzi, akkor bűntesse meg hűtlensége miatt. De ő visszakozott, mert szerette anyámat. És így minden rendbe jött. Suigetsu pedig kedvesebb lett velem és most már apám sem tekintett rá úgy, mintha fattyú lenne.
Ezek után tovább meséltem az életemet a Vas földjén, elmeséltem a tetoválást és történetét, és Hiro-mestert, a kis tesztet és a végső győzelmem. A szüleim nagyon büszkék voltak rám és még Suigetsu is.
Egy év múlva a magántanárom elégedett volt velem, mert még azt is megtanultam, ami lehetetlennek tűnt: az alap jutsukat. Taijutsuból pedig jól kiképzett az alapokra, ezt ő is elismeri, de lehetett volna jobb is, csak idővel lejárt a határidő, amit a Raikage adott neki. Másnap behívott a Raikage az irodájába:
- Shiintaro. Mától fogva te chuunin rangú vagy és jogot kapsz, hogy belépj a testőrségembe. Ám mivel techinkád nagyjából csak a kenjutsura támaszkodik, ezért csak tanuló-testőr leszel. Ez pedig abból fog állni, hogy be leszel osztva egy csapatba, de ha kell, akkor jössz és segíted a testőrségem. Most pedig távozz, mert fontos dolgom van. - adta ki a parancsot, ellenvetést nem tűrő hangon a Kage
- Igenis uram. - ezzel távoztam.
Kint a palota előtt megálltam és még egyszer jól megnéztem az épületet. Ezután elmentem és bevásároltam a szükségesnek tartott ruhákat, majd vettem pár szép lécet és deszkát, csavart és egy szép tartót csináltam a kardnak és a páncélnak, hogy ne a szekrényben kelljen porosodniuk. Közben kicsit honvágyam lett az akadémiák iránt. Na mindegy – mondtam magamban. Mikor készen lettem, leültem és gondolkoztam. Otthon, egyedül. Mindenki el van foglalva.
- Hát akkor főzök egy kis teát abból a fűből, amit Rin adott – és ezzel kibattyogtam a konyhába...

Köszönöm szépen

Ha majd lesz rá ideje, akkor Megami-samától is kérnék egy véleményt

Köszönöm szépen a véleméynt Megami-sama
Egyébként nekem mindegy, hogy hányas szintű chuunin vagyok. Mindkettőnek vannak előnyei