Takeshi Goukoru Előtörténete

Név: Takeshi Goukoru

Kor: 24

Jellem: Általában zárkózott, mogorva. Harcban eltökélt, kitartó.

Elem: Szél

Lakhely: eredetileg Konohai, ám most vándor ninja.

Ruházat: Fekete lábszárig érő kabát, alatta fekete hálós póló, fekete nadrág. Fejpántján az áthúzott Konohai jel látszik.

Kinézet: 182 cm magas, 74 kg. Hosszú fekete haja van, feketére festett körmei. Világos bőrszín, zöld szem.

Kaszt: ANBU - Missing-Ninn // 250000 kaneval a fején

Felszerelés: 6 db Shuriken, 6 db Kunai, 8 méter hosszú kötél, 4 db Füstbomba, 1 katana

Kedvenc Szín: Lila, Fekete

Kedvenc étel: Csípős ételek

Kedvenc Napszak: Éjjel, és a hajnal

Előtörténet:

A kezdetek:

A szoba csöndes volt. A hajnali pára kiült a fehér ablakpárkányra. Az orvos bágyadtan állt a szoba előtt. Arcáról le lehetett olvasni, - valami nem stimmel. Egy befáslizott arcú férfi állt előtte. Szemében vastag könnybuborék díszelgett. Hátára kard volt kötve, hosszú kabátja arra vallott, ANBU lehet. Erős vonásait távolról is ki lehetett venni, pedig sötét volt még. A gyertyával megvilágított szobából egy takaróval leborított testet hoztak ki. A férfi végigkísérte a szemével, majd az orvosra nézett.
- Nyugodjon meg Nekarashi úr, a gyermek jól van... - mondta a szakállas, és erősen belemarkolt a tollába, amit a kezében nyomorgatott.
- Valamint... Részvétem... - dadogta, és egy könnysáv csúszott le az arcára.
Nekarashi Goukoru, Konoha ANBU vezetője, életében először sírni kezdett.

Hat évvel Takeshi születése után járunk...
- Fiam! Vidd ki a szemetet! - hallatszott apám hangja a konyha felől.
- Máris! - kiáltottam vissza, és ledobtam a tankönyvemet. Szeptember 4-e volt, most kezdődött a tanítás a Ninja Akadémián. Már nagyon kicsi korom óta arra vágytam, hogy olyan ninja lehessek, mint az apám. Lassan ültem föl az ágyon, majd lefutottam a lépcsőn. Aput már nem találtam a házban. Egy cetlit hagyott az asztalon:

" Fiam! Ma kicsit hamarabb mentem dolgozni, este jövök! Az ebéd a hűtőben, Vacsorára már itthon leszek! Tanulj jól, figyelj oda Mozashi sensei óráján! A shurikenes táskádat összekészítettem, vigyázz vele, nem gyerekjáték! Ölel, csókol édesapád! "

A levélen elmosolyodtam, majd elindultam a szeméttel a kezemben. Kiléptem az ajtón. Szembe velem a birtok hosszú főutcája volt, a tegnapi eső miatt visszacsillant rajta a felkelő nap narancsos fénye. Ilyenkor mindig jó érzés fogott el. Apu nem szerette ha anyáról beszélek, de ilyenkor, mikor a felkelő napot néztem, olyan érzés fogott el, mintha édesanyám ölében lennék. Éreztem a szeretetet, a gyengédséget. A legközelebbi kukához siettem, elvégeztem feladatom, majd visszamentem a házba. Megbizonyosodtam róla, az összes könyvet, összes füzetet elraktam. A rolókat fölhúztam, az ajtókat becsuktam. Becsuktam a szemem, majd bólintottam, és katonás léptekkel elindultam az Akadémia felé. Befordultam a sarkon, elhaladtam Inarashi bácsi butikja előtt.
- Jó reggelt! - mosolyogtam a papám estvérére, aki szintén nevetve válaszolt.
- Neked is, Takeshi, fiacskám! Legyen jó napod! Hisai néni csomagolt neked uzsonnát. - felelte, és egy csinos kis dobozt nyújtott át.
- Köszönöm! - válaszoltam, majd elsiettem. Elhaladtam a többi klántag háza előtt, majd kimentem a főkapun. Az őrök integettek, majd vigyázzba vágták magukat. Szerettem az Akadémiára járni. Az utam is szórakoztató volt. Kiérve a klánbirtokról, át mentem egy kis erdős szakaszon, át egy aranyos kőhídon, és már a Hokage Palotája előtt találtam magam. Innen balra fordultam, ahol találkoztam Baiki barátommal. Ő is ide járt az Akadémiára. Mindig együtt mentünk iskolába, és haza is együtt jártunk. Nagyon szerettem. Jó humorú, alacsony, kövérkés gyerek volt, haja mindig kócos, sötét színű. Most is találkoztunk. Jóval idő előtt beértünk a terembe, és csak a sensei volt még ott.
- Jó reggelt, Mozashi sensei! - mondtuk kánonban, és leülünk a helyünkre.

A tanítás lassan megkezdődött. Mindig is jó tanuló voltam. Céljaim voltak, amit minden áron el akartam érni. Az órákon sosem hagytam elkalandozni a figyelmemet, bár olykor-olykor nagy volt a csábítás.
- A mai órán új anyagrészt veszünk! - mondta a sensei, és körmölni kezdett a táblára. Ilyenkor különösen figyeltem, elvégre bármikor kihívhatnak felelni.
- Rendben. Ez le kell másolnotok a füzetbe! Most azonban menjetek ki szünetre, aztán pedig találkozunk az edzőterepen! - fejezte be az órát, és kiment a teremből. Az osztály, mintha megtaláltam volna a hangosító gombot, egyszerre úgy fölerősödött a zsivaj, hogy a falu másik részén is hallani lehetett. Kimentünk szünetre. Egész idő alatt egy új lánnyal szemezgettem. Nagyon szép volt. Haja sötétbarna, szeme zöld.
- Ő... izé... Szia... Takeshi vagyok... -
- Szia Takeshi! Mia! - nevetett a lány, és a kezét nyújtotta. A stressz azonnal oldódni kezdett bennem, hiszen nagyon kedves lány volt. Mindig megkínált csokival, cserébe kapott tőlem rágót. Eldöntöttük, hogy együtt leszünk ANBU tagok, és együtt viszünk véghez minden feladatot.

Első Örömök...

Nem csak szép volt, okos is. Akárhányszor felszólították mindig tudott felelni. Általa egy egészen más dimenzióba keveredtem. Nem bírtam levenni róla a szemem, éjjel nem bírtam aludni. És szeretett. Ez volt a legszebb dolog, ami történt velem. A vizsgaterem teljesen csöndes volt. Az akadémiai tanoncok kint ültek a folyosón, rettegve a saját nevüktől. Az ember egy szomorú, máskor egy fejpánttal érkező boldog emberkét látott kiszökkenni a szobából.
- Takeshi Goukoru! - hallottam a nevem, majd nagyot nyeltem, és beléptem a terembe. A kora délutáni nap fénye átsütött a reluxán, csíkokat rajzolva a fehér falra. Egy hórihorgas vizsgáztató, látszólag nagyon unatkozott és egy gémkapoccsal játszadozott az asztalnál. A második személy egy barátságos arcú férfi volt, vékony szemüvegben, kis kecskeszakállal. A harmadik vizsgáztató Mozashi sensei volt.
- Nos, akkor látni szeretnénk három klónt, egy transzformációt és egy testhelyettesítést. - mormogta a hórihorgas, közben föl sem emelte a fejét. Összpontosítottam. Úgy ahogy apu magyarázta. Érezd az erőt! Testemből chakra szivárgott. A vizsgáztatók érdeklődve, meglepetten kapták föl a fejüket.
- Klón jutsu! - nyögtem, majd három egész, szép klónt hoztam létre.
- Transzformáció! - folytattam, és az egyik klónom Mozashi sensei-é alakult át.
- Testhelyettesítés! - fejeztem be, és egy kunaial megvágott a klónom. Helyettem egy farönk lett, én pedig alig két méterrel hátrébb jelenem meg. Most már kijelenthettem, ninja vagyok!

Új jelszó: Ne rettegj semmitől!

A genin lét, arra neveli az ifjú tanoncokat, hogy kitartsanak a nehéz időkben is. Bármilyen nehéz, bármilyen undorító, vérszomjas feladattal is látnak el, meg kell tenned a tőled telhetőt, azaz el kell végezned a feladatodat! Míg az Akadémia felkészít az életre, a geninek élete be is kóstoltat az életbe! Az első feladataink nagy része inkább volt mondható megalázónak, mint kihívónak, de mindent megtettünk a feladat elvégzésének érdekében. Az egész napot egy macska kergetésével, vagy szemétszedéssel töltöttük. De a feladatok nehezedtek. Kísérő küldetések más országokba, védelmezés, vagy éppen egy bűnszövetkezet lebuktatása. Az egyik feladatunk egy felderítő küldetés volt, a Kézművesek Országában. Hatalmas sziklák és erdők állták az utunkat. Baiki és Mia volt a csapattársam. A senseiünket, Takemizunak hívták. Az erdőben battyogtunk. A hold sápadt fénye, fátyolként borult rá az erdő öreg lombjaira. A talaj sáros volt, és agyagos. Nem csoda, elvégre a Kézművesek Országában jártunk. Még az Akadémián tanultunk erről a vidékről. Ásványkincsekben bővelkedik, főként Vasércből, Rézércből, Agyagból és számos vulkanikus eredetű kőzetből. Halkan mozogtunk, elvégre bárhol ellenfélbe ütközhettünk. A távolban egy bagoly sivított át a makulátlan csendességen. A kora tavaszi szellő óvatosan tépett bele a fák kócos lombkoronájába, és tündérként járta körbe törzsüket. Gyengéden megcsiklandozta a nyakamat, majd huncut módon elillant az égig nyújtózó nagyravágyó óriások, a hegyek között. Az erdőben számos bánya működött, de voltak, melyek már rég, talán évszázadok óta érintetlenek, kihaltak voltak. Most is elhaladtunk egy előtt. Szája nyitva tátongott, látni lehetett a csillét, ám az után már csak az örök sötétség sziporkázott. Teli hold volt, így a látóviszonyok is megduplázódtak. Könnyebben mozogtunk, ám arra is ügyelnünk kellett, hogy ne figyeljenek föl ránk. A távolban újra felsipított a bagoly, farkasok csaholása, vonyítása rázta meg az erdő nyugalmát. A fákon alvó denevérek hada az ég felé libbent, sötét szárnyukkal a magányosan ásítozó hold felé száguldottak. A farkasok csaholása közelebbinek tűnt. Megdobbant a szív, megfagyott a vér az ereinkben.
- Jelszó: Ne rettegj semmitől, ifjú genin! - suttogta a sensei, majd kunaiokat vett elő. Egyből kapcsoltam. Jobb kezembe három shurikent, balba egy kunait szorítottam. Közelebb húzódtam Takemizu-sanhoz, Miát magam mögé tessékeltem. Négyszöget alkottunk. Az egyik bokor mozdult. Élesen szikrázó sárga szemek jelentek meg, majd tejfehér csillogó fogak. Elhajítottam a shurikeneket, amik egyenest a fenevad mellkasába csapódtak. Erős vágást éreztem a vállamon. Hirtelen minden vöröses színre váltott. Baiki kitartotta a kezét, úgy próbált védekezni a lecsapódó karmok ellen. A sensei a földre kényszerítette az utolsó állatot is, majd sérült karral folytattam utamat. Baiki a lábán sérült, Mia és a sensei karcolás nélkül megúszta. Lassan fények szűrődtek át, a szinte lehetetlennek tűnő erdő ágai között. Halk szélcsengő csilingelt, édes hangjával átjárva minden zegzugot. Kiérünk a hatalmas "labirintusból". Szemünk elé tárult a Kézművesek Faluja. Egy szirten álltunk. Innen magasból, mint ezernyi lámpás, olyanok voltak a házak. A küldetést végrehajtottuk. Megtaláltuk, és följegyeztük a Kézművesek Falujának pontos helyét. Végre hazatérhettünk...



Mikor is van az a Chuunin vizsga?

Geninként számos feladatot elvégeztünk a csapatommal, ám talán itt az ideje, hogy szóló karrierbe kezdjen az ember.
Mint minden mástól, a genin rangtól is van feljebb. Méghozzá a chuunin kaszt! Mindent félre téve küzdöttem annak érdekében, hogy chuunin vizsgán indulhassak. Gyakoroltam éj nappallá téve.
Senseim is sokat segített, illetve édesapám is. A vizsga előtti időszakban sikerült elsajátítanom a Daitoppa – Nagy áttörést, ami egy erős technika. A Szél elemen alapszik, ami az ember, a saját chakrájával alakít át. Beneveztem a vizsgára. Takemizu sensei, értékes tanácsokkal látott el, a vizsga nehézségét illetően. Minden évben változtak a vizsga felállások, a feladatok, ezért sokat nem tudott segíteni. Két hónapon á a vizsgára edzettem, csak remélni mertem, hogy nem feleslegesen. Apám útját tartottam cél előtt, ő volt a példakép.
Két héttel később, megkezdődött az első forduló.
- Sok szerencsét fiam! - kiáltott utánam édesapám, de már rég a kapun kívül jártam. Nagyon boldog voltam, amiért ilyen helyzetbe kerültem. Szinte biztos voltam abban, hogy sikerülni fog. Az akadémián kezdődött az első forduló. A terembe lépve, egy csomó bizarr kinézetű, vagy éppen horrorisztikus alakkal találtuk magunkat szemben. Mia inkább a háttérbe szorult, Baiki elmerült a már gondosan előkészített "ételtartalékaiban".
~ Valahogy, egy csöppet kevésbé félelmetes kihívásra gondoltam... -

Totális észvesztés, azaz az első forduló!

A vizsgáztató beléptekor, mindenki a helyére húzódott. Régi szép emlékek, az akadémiai padokról...
- Üdv vizsgázók! Tenmai Haikiri vagyok, az első forduló vizsgáztatója! Dolgozatot fogtok írni, pontosan egy órátok lesz rá! A szabályok egyértelműek. Akit csaláson kapunk, azonnal kizáratik! - mondta a nő, majd a végén gúnyosan felnevetett.
- Nem is szaporítom tovább a szót! Kezdjetek neki! - fejezte be, majd mindenki körmölni kezdett. A feladatok botrányosan nehéznek tűntek.
~ Minden olyan, mint az akadémián, csak az adatok elképesztően bonyolultak. Nem is illik egy geninhez. Képtelen lennék megoldani... ő... Várjunk egy pillanatot! Hát ez az! Nem is tudjuk megcsinálni. Csalnom kell... - gondoltam, ám hamar elvetettem az ötletet, elvégre a vizsgáztatók sasszemmel figyelték a vizsgázókat. Újból nekiestem a feladatoknak. Semmi nem ment. Mindenbe belebonyolódtam, belekeveredtem. Az időből már harminc percet vesztettem. Muszáj volt cselekedni. De semmi olyan technikám nem volt, amit bevethettem volna. Vártam.
- Az időtök letelt, vizsgázók! Az utolsó kérdés maradt! - csapott az asztalra Haikiri.
Ezen idő közben, számos ninja feladta, és a csapat több mint fele kizáródott.
- Gratulálok. Ti továbbmentetek a vizsgán! - harsogta a nő, és lazán leereszkedett a székébe. Egy pillanatig nem értettem a dolgot.
- Szóval... Nyertünk? - kérdeztem kicsit később.
- Ahogy mondja, Vizsgázó. - bökte oda a nő, és kajánul elvigyorodott. Egy pillanatra még zavarban voltam, aztán örültem a dolognak, mígnem érkezett a következő feladat...

Teljes Pánik! 2 éjszaka a Pokol Bugyrában!

Az első feladat után, rögtön indul a második kör, Amit a Szél Országának Sivatagában sikerült megrendezniük. Nappal elképesztő forróság, éjjel totális fagy. Tíz kristálygolyó volt elrejtve a sivatagban, 10 napunk volt rá, hogy felfedezzük kilétüket, és megszerezzük őket. Az a 3 tagú csapat jut tovább, aki megszerez 1 gömböt. A gömböt a másik csapattól is el lehet kobozni. A feladat elindult. A körülmények rettenetesek voltak, ezért mihamarabb meg akartuk szerezni a kincseket. Hirtelen futásnak eredtünk, El a sziklák irányába.
- Akármi is történjék, nem válhatunk szét! - mondtam a társaimnak, és tovább rohantunk. A nap tűzött. Az ég szinte fehér volt, a homok sárga. Olyan volt, mint egy nagyon világos, borzasztó rémálom egy szaunában. A sziklákat megkerülve egy barlangra lettünk figyelmesek. Azonnal bementünk, elvégre más helyet nem tudok elképzelni egy gömbnek, csak egy barlangrendszert. Betérve mindenkinek jól esett a hűvös hely. Mindenfelé utak ágazódtak, a középsőt választottuk.
- Megvan! - hallatszott a barlangból.
- Valaki van itt! - mosolygott Baiki.
- Nicsak-nicsak! Csak nem "fosztogatók"? - mondta a srác, miközben kezében a gömböt dobálta.
- Lassúak vagytok és gyengék! - röhögött, és köpött egyet. Körülbelül 15-20 évesek lehettek.
- Azt majd meglátjuk melák! - nyögtem, és egy kunait húztam elő.
- Hújújúúj! Meg akarsz szúrni? - kérdezte a fiú és még hangosabban röhögött.
- Ezt neked! - kiáltotta Baiki és az ujjából villámot lőtt, a villámszórás technikával.
- Villámló pajzs! - kiáltott egy másik fiú, ezáltal megvédve barátját.
- Daitoppa – Nagy áttörés - ordítottam, és egy kunaiial megnövelve sebességét, belevágtam a pajzsba. A löket egyenesen a pajzs közepében landolt, és a falba csapta mindkét fiút. Mia a harmadikkal foglalkozott. Kunaiukkal vívni kezdtek.
- Ez mi az ördög volt?! - hebegte a melák, és eldobta a gömböt.
- Daitoppa – Nagy áttörés - ismételtem, és újra a fiúba vágtam, ezúttal utoljára. Chakrám igen-igen megfogyatkozott, de tovább küzdöttünk...

A Gömböt sikeresen megszereztük, és nagyon hamar. Baiki sok vért vesztett, ezért ezt az éjszakát a barlangban töltöttük. Elláttuk sebeinket, én pedig biztos helyre raktam a kincset.
- Holnap visszamegyünk. Ha törik, ha szakad. - mondtam Miának, aki bólintott. És valóban így volt. Más nap, a hátamon cipeltem Baikit, és 2 nap alatt teljesítettük a második próbát. Egy kicsit legalább pihenhettünk!


(Takeshi Geninként)

A chuuninn vizsga második fordulója után, jó pár napnyi pihenő várt ránk. Mesteremmel egy új jutsun dolgoztunk, melynek neve Atsugai no Jutsu – Nyomás-lökés technika. A harmadik fordulóig nem volt túl sok időm, ezért hihetetlen sebességű tanulásra volt szükségem. Mozashi sensei szerint, a Kage Bunshin no jutsut kellett volna megtanulnom, így nagy győzködés árán, de belementem, így elsajátítottam az Árnyákklón jutsu alkalmazását is...

Az idő eljött, megkezdődött a harmadik forduló, melyre a Konohai arénában került sor. Testben, lélekben felkészült voltam a szemtől szembeni küzdelemre. Ellenfelem egy Henari Kohataro nevű fiú volt. Középmagas, fekete hajú, barna szemű gyerek volt. Fehér kabátjába belekapott a májusi szél, komor arcára a fényes napkorong rajzolt mosolyt.
- Kezdjük. - biccentett a fejével, majd kunait ragadott.
- Houmatsu Rappa no Jutsu – Erős buborékhullám technika! - kiáltotta, majd szájából vízbuborék távozott, mely egyenesen felém igyekezett. Testhelyettesítő technikával védekeztem, majd Rasengant használtam.
- Daitoppa – Nagy áttörés! - ordítottam, és az ugrásommal a fiú felé hajítottam a shurikenjeimet.
- Suijinheki – Vízvédelem! - aktiválta a következő technikát, ezáltal kivédve a támadásomat, ám így is szerzett sebeket. Kemény harcnak ígérkezett. Minden lehetőségre odafigyelve harcoltunk, nem hibáztunk. Hosszúra nyúlott a küzdelem, de a csattanót a végére húztam. Kohatarot az aréna közepén lévő homokkörbe csaltam, amit folytonos oldaltámadásokkal sikerült elérnem. Ezek után aktiváltam az Árnyékklón jutsut, és a Daitoppa – Nagy áttörést. Nem menekülhetett. Körbe volt véve. A klónok nekiszaladtak, a két szélső az ég felé fölrúgta a fiút, másik kettő az előzőkre taposva magasabbra emelték, végül én zuhanva, egyenest a hasába vágtam a spirálgömböt. A fiú kiterült a porban. A nézőközönség egy emberként fojtotta vissza lélegzetét. Pár pillanatig csend volt, majd a Hokage hangja vágta ketté a némaságot.
- A győztes, Takeshi Goukoru! - mondta, majd a nézők éljenezni kezdtek.
Kimerülve, lassan fölsétáltam a pavilonba, majd vártam hogy eredményt hirdessenek.
- Kedves nézőközönség, kedves versenyzők! Ez idei chuuninn vizsgát, ezennel hivatalosan is lezárom! Az eredményeket papíron küldjük el, egy két hét múlva... - mondta a Hokage, majd lassan mindenki távozott a küzdőtérről...

Hirtelen változás!

A vizsga után két héttel, kicsit meg voltam fázva. Hideg májusi napok jártak a falura. Esett az eső, és lehűlt a levegő. Éppen lábadoztam a betegségből, mikor apám hangját hallottam.
- Ez hihetetlen! Fiam! - üvöltötte, és fölrohant a lépcsőn.
- Gratulálok gyermekem! - nevetett, és megcsókolta a homlokomat.

" Tisztelt Takeshi Goukoru! Örömmel tájékoztatom, hogy kitartó munkájának fejében a Konohai, és a Sunagakurei tanács tagjai kijelölték önt a Tűz Országának chuuninjának!

A melléklet aljáról szíveskedjék levágni a csekket, mely az új uniformishoz szükséges... "

Percekig ezt a levelet olvasgattam, majd megfeledkezve betegségemről, elrohantam a Hokage Palotájába. A csekket azonnal beváltottam, és elkövetkeztek azok az idők is, mikor kiélvezhettem a chuuninnok nehéz életét...

Egy küldetésről értem haza, a Vízesés Országából. A birtok utcáin kihalt az élet. Már mindenki aludt. Hallottam Inarashi bácsi hortyogását, és beláttam az egyik ablakon, ahogy az egyik gyermek éppen alukált. Az út végére érve tapasztaltam, a főház ajtaja nyitva volt.
~ Nem jellemző apára, hogy nyitva hagyja az ajtót... - gondolkodtam, majd belöktem.
A szoba sötét volt. Az ablakok zárva voltak, érdekes kénes szag csapta meg az orromat. Alig pár méterrel odébb négy kifújt füstbombát találtam a földön. Óvatosan a katanám felé nyúltam.
- Apu? - kérdeztem gyanakvóan, és a konyhába léptem. Sehol senki. Ebben a hatalmas házban, mindig eltévedtem, pedig 16 éve itt éltem. Halk nyávogást lehetett hallani.
~ Macskák? - kérdeztem magamtól és a lépcső felé tekintettem. Egy fekete szőrű macska fölborzolt szőrrel nézett rám. Lassan indult el fölfelé, mintha azt akarná, kövessem. Halk léptekkel követtem a cicát, ami a hálószobába vezetett. A falon vér csillogott a hold sápadt fényében. Apám vérben úszva feküdt a padlón, arccal a föld felé. A számhoz kaptam. Bolondság volt, hiszen bizonyos, már nem élt, de megtapintottam a pulzusát. A szíve hevesen vert, ám nem lélegzett, teste teljesen görcsbe volt rándulva.
Tanultam az efféle halálról. A méreg elemet használták...

A sötét oldal...

Több napig senkihez sem szóltam. A küldetéseimet könyörtelenül végeztem, viszont sokkal erősebb lettem. Egy Hang Ország elleni hadjáratban három jouninnal végeztem, eredményeim a Hokage szeme elé is kerültek. Jouninná neveztek ki, ám nem akartam csapatot vállalni. Küldetéseim során többször választottam az egyéni "kommandózást" mintsem a csapatmunkát. Megismerkedtem a falubeli ANBU nevű szervezettel, azaz a különlegesen képzett harcosokkal. Erélyes előrehaladásom felkeltette a figyelmüket, felajánlották, hogy álljak be közéjük. Keményen dolgoztam. Napokig nem is aludtam, beálltam közéjük, és kivívtam a tiszteletet magamnak. Apámért tettem. Viselkedésem a rengeteg munkától egyre zordabb, gonoszabb, csendesebb lett. Új életcélom lett. Fölkutatni, és kínok közt végezni apám gyilkosával. Egy küldetés után, barátommal, Terokival, az ANBU kapitányának szárnysegédjével vacsoráztam. Mindig jó kapcsolatban voltunk, összedolgoztunk. Ezen alkalommal apám haláláról beszélünk. Fölmerültek kérdéses dolgok, majd a férfi sóhajtott.

- Apádat én ölem meg. - mondta Teroki.
- Mi? - kérdeztem, mintha nem értettem volna. Kezemből kiejtettem az evőpálcákat.
- Apád Orochimaruval játszott össze, Takeshi. Úgy lett volna jó, ha hamarabb elmondhatom, de várnunk kellett míg kihevered.
- Nem hiszem el! - fakadtam ki, és testemet körülölelte a lila színű chakra.
- Apám veletek dolgozott együtt! Sosem árult volna el titeket! - tiltakoztam.
- Én is szerettem volna ezt hinni! - vágott vissza.
- Én- én megöllek téged! - üvöltöttem, és a katanám felé kaptam.
- Ne kényszeríts Takeshi! Tudod hogy erősebb vagyok nálad! - vágott vissza a férfi, és harcpózba vágta magát.
- Atsugai no Jutsu – Nyomás-lökés technika! - kiáltottam, és támadtam a hatalmas erőt a felszínre szabadítottam. A düh, az elnyomás fölszabadult bennem, hatalmas erőm kerekedett. Teroki bőrét lehántva, hatalmas kínok között élte át utolsó pillanatait.
- Megfogadtam! - ordítottam, majd a férfi elnyúlt a földön. Az ügy hamar kiderült. Minden világossá vált. Én öltem meg Terokit, és veszélyes bűnöző vagyok. Mindent rám lehetett fogni. Az utolsó pillanatban, a végső per előtt végeztem az engem őrizetben tartó őrökkel, majd végleg magam mögött hagytam a falut...

( Remélem tetszett, sokat dolgoztam vele! Akkor ezt a négy jutsut szeretném kérni alapban:
- Idéző jutsu, Atsugai no Jutsu – Nyomás-lökés technika, Daitoppa – Nagy áttörés, Árnyékklón jutsu! - )

(+ nem akarok kötözködni a Moderátor úrral, de elenyésző mennyiségű helyesírási hibát véltem felfedezni, pedig a Worldot is használtam! Remélem így márelfogadható, valamint megértem hogy nem kapok engedélyt a Rasenganra! )

Köszönöm a tanácsokat! Javítottam, a Worldot is használtam, ám a japán neveken kívül semmit nem húzott alá. Vagyis csak 1-2 szót.

Remélem így már elfogadható.

Köszönöm Szépen