Vízesés Országa - Felkelők Barlangjai

A Felkelők egy Akatsukihoz hasonló titkos szervezet, persze nem olyan erősek, mint vörösfelhős barátaik.
Ez a hely egy barlang, ami kísértetiesen hasonlít Orochimaru börtönéhez.

Derekamnál fogva, fáról fára ugrálva vittek magukkal. Arcomon fájdalom, rettegés és mérhetetlen szomorúság vegyes keveréke volt látható, de mégis a legszörnyűbb, hogy elvesztettem életem értelmét. Már senkinek sem számít, hogy élek vagy halok-e. Célok, álmok... barátok nélkül mi értelme van az életemnek? Céltalanul bolyongok az élet ösvényén, hisz már senkinek nem kellek. A sensei-em, kire felnéztem, tiszteltem képességei miatt, és mint embert nagyon megkedveltem, neki se kellek, ő is csak eldobott, mint egy darab szemetet. Míg belsőmben vívódtam, addigra elértük a célt. Lefogták kezeimet és berángattak egy hatalmas ajtón keresztül, amin belül egy barlang folyosójára emlékeztetett. 4 termet hagytunk el, kettőben rabok raboskodtak, a többit nem figyeltem. A levegőben égett hús, vér és valami érdekes bűz csapta meg az orromat. Elértünk a célhoz, egyik lefogta mindkét kezemet mire a másik kinyitotta az ajtót. Egy trónszerű szék volt a szoba közepén. Körül akartam nézni de aki a trónban ült rekedtes hangját felemelte.
- Ryuu Senkai... örülök, hogy ismét találkozunk. - mire gúnyosan fölnevetett.
- Te... Te szemét !! - szemeimben gyűlölet, puszta embertelen gyűlölet volt. Chakrám is vadul keringett testem körül.
- No, ejnye csak nem gyűlölsz ? A senseied hol maradt, jah értem... csak simán eldobott, milyen érdekes. - kuncogott majd elkezdett nevetni, amilyen hangosan csak lehet. Majd egy füstfelhő borította be és előttem megjelent és torkomnál fogva felemelt.
- Itt a vég... ifjú Senkai.

Az utolsó pillanatban kicsapódott az ajtó, és a rekedt ember kezében egy shuriken landolt.
- Mi a jó...! - ordította, és lehajtott, árnyékos fejjel néztem felé.
- Engedd el! - mormogtam. Ryuunak fölcsillant a szeme.
- Sensei... - hebegte.
- Ryuu! Majd később megmagyarázom, ez csak egy taktika volt. - kiáltottam, és habozás nélkül a Dragojutsu (Shin, Tatsu) második szintjére léptem. A feketés chakrám aurát formált, és az egy sárkány kettőnek látszott.
- Kezdj a saját súlycsoportoddal, te szemétláda! - a második szint a Dragojutsu középső szintje. Az ellenfelem támadt. Valami rejtett technikát alkalmazott, ami ellen képtelen voltam védekezni, még a második szinten is.
- Harmadik szint nyitás! Vörös Démonok Tánca! - üvöltöttem, mire a karjaim megerősödtek, orrom és szám lángolt. Elkezdtem ütni a férfit, közben megannyi ninjutsut használva.
- Ötödik kapu nyitás! - mondtam és hatalmasakat ordítottam, hiszen olyan sebességgel sült el a chakrám, hogy a bőröm húsig égett. Hiába, Ryuu Senkai szüleinek gyilkosa felismerhetetlenné ütve hevert a lábaim előtt. A mellkasán térdeltem, és folyamatosan ütöttem. Egy csomó vért köpött, és végül ezt mondta:
- Találkozunk a túlvilágon te rohadvány! - röhögte, és az arcomba köpte a vérét. Meghalt. Átváltoztam normál alakomba, kezeim hússá égve, arcom is megégett. Hátulról belém karoltak. Két S-rangú bűnöző. Az egyik idegbeteg módján röhögve egy kunait emelt Ryuura.
- Nee!!! - ordítottam, de nem bírtam mozdulni...

Az ellenség kunaia a szívem felé tartott, próbáltam védekezni, de túl lassú voltam...
~ Ezt nem tudom kikerülni... úgy látszik eddig tartottak a kalandjaim Hideko senseiiel. Reméltem, hogy egy fontos és bátor ninjává fogok válni. De csak áltattam magam, mint egy kisgyerek aki arról álmodozik, hogy hős lesz, fenébe... kemény csata közben akartam meghalni, miközben egy számomra fontos embert védek, nem így!! Tehetetlenül... ~ a kunai mint valami lassításban, beleszúródott a mellkasomba, egyenesen a szívembe.
A világ elkezdett forogni körülöttem, már nem hallottam semmit, csak a csendet, de láttam, ahogy a testemből rengeteg vér távozik. Míg hátrafelé dőltem, láttam a sensei keserű arcát, láttam ahogy kiabál, és a nevemet szólítja. Ezen elmosolyodtam, egy örömteli boldog könnycseppet ejtettem, hisz tudtam... sokat számítottam a senseiemnek. A súlyos vérveszteségtől az ájulás szélén voltam, nem érzékeltem se időt, se teret. Emlékképek rohamoztak meg, még is igaz, hogy halála felé lepörög az élete a szeme előtt. Láttam nagyapámat, ahogy engemet, együtt nevetünk, boldogok voltunk. Láttam, az akadémiai időket, ahol gyerekesen menekültem a lányok elöl, láttam a senseiemet ahogy a fejemre teszi a kezét és vigyorog, emlékszem az első találkozásunkra, az első közös kalandunkra... és látom a szüleimet, ahogy engem ölelnek. Ilyen fiatalon meghalni, de legalább újra láthatom apát... anyát...
Nem tudom mennyi idő telhetett el, nekem óráknak, talán napoknak tűnt, de a valóságban csak percek teltek el. Bőrömön éreztem, hogy valami történik körülöttem, éreztem, hogy valaki gyengéden felemeli a fejemet, láttam ahogy szólítgat és majdnem a sírás határán áll...
- Sen... sei... nem a te... hibád, sajnálom de itt... véget ér az utunk. - majd vért köhögtem fel, még utoljára elmosolyodtam, lassan becsuktam szemeimet... kezeim erőtlenül estek le a földre...

Utolsó erőfeszítésekkel, hatalmas chakra vesztéssel mindenki holtan feküdt az ellenség közül. Felemeltem a fejét.
- Ryuu!!! - üvöltöttem, majd rám mosolygott. Ez volt minden. Ennyi lenne? Ennyi maradt? Most itt térdelek. Kezemben egy halott gyermek teste. Nem. Tévedek. Nem gyermek. Hanem ninja. És ez minden ninja sorsa.
~ Életem legnagyobb hibája, hogy elhoztam ide magammal! Oh! A pokolba is! Tudhattam volna, hogy az ilyen feladásos hadművelethez több információ szükséges! - szidtam magamat, majd életem első könnycseppje végigfutott az arcomon. Testem húsig égett a hatalmas chakramennyiség kibocsátásától. És most itt térdeltem. Égett kezeimmel még éreztem a szívdobbanásokat. Szinte hallottam, ahogy hatalmasak sóhajt a szíve, a seb miatt. De ez már nem volt igaz. Ryuu most vérben ázott. Szíve utolsót dobbant, majd egy halvány mosoly kíséretében végleg eltávozott.
- M...Miért?! - hebegtem, és a vállamra kaptam. Sürgősen el kell látni, és akkor még van esélye. Takigakureban zárva volt a kórház. Nincs mit tenni, rohantam, mint akit űznek, át a folyón, át az erdőn. Hirtelen valami a tüdőmbe szúrt.
- ÁH! - kiáltottam, majd elcsúsztam a földön. Egy kunai állt ki a mellényemből. Körülötte vér.
~ Biztosan a csatában... - gondoltam, de a fák, az ég, és Ryuu is elhalványodott. Megszédültem, majd elterültem. Ájultan hevertem alig pár száz méterre Konohától, egy halott geninnel a jobbamon, egy baráttal, egy igazi ninjával...