Kirigakure - Utcák

~ Ezek után, megfogadom, hogy nem keltek feltűnést... - gondoltam, miközben sétáltam a naplementében. Ez az egész ország, olyan, mintha egy hatalmas kikötő lenne. Ha megyek, mindig valahogy a tenger mellett kötök ki. Most, ránéztem a vízre. A sárga napfény, elhalványuló vöröses fényei varázslatossá teszik, ezt a hatalmas óceánt. A távolban kis hajók dülöngélnek a víz szelíd hullámai között. Az ég tiszta volt. A lemenő nap körül egy-két bárányfelhő kérlelte, ezt a nagy fényes gömböt, hogy maradjon még, csiklandozza a hasukat, selymes sugaraival. De a nap, úgy látszik nem hallotta meg eme kéréseket, és szinte látható volt, ahogy lassan eltűnik a horizonton. Már a kis dülöngélő hajót sem látni. A nap helyén, szépen lassan fölkacsint egy sápadt bolygó. Óvatosan megfigyeli a tájat a felhők mögül, majd játékosan előbújik. Nem szeretem, ha sokat foglalkozom egy dologgal, de most mégis mosolyogtam a nap, és a hold játékán. Így, ahogy ültem a móló szélén, lábam alatt alig egy méterre a víz. Már a csillagok is megjelentek. Barátságosan elültek a saját helyükön. Némelyik nagyobb, a többi kisebb. Volt köztük egy különösen szép. Egy vörös csillag. Natsuhiboshi. A vörös csillag, azaz a Mars. Ni csak, sápadt hold barátunk mellé, egy fényesen égkőként ragyogó vörös bolygó is csatlakozott. Így valahogy nem tűnik annyira magányosnak. Az ég, mint minden éjjel, most is befogadta az új lámpást az égre. Az égen még mindig csak azok az ártatlan fehéren gomolygó felhők voltak. Bodza fehéren virítottak volna a nap kényelmes melegében, de most csak a hold világított. Mosolyogtam. A mólón már lassan csak én voltam. Későre járt már az óra. A távolból hallottam a bóják csengését.
Kényelmesen föltápászkodtam az ágyból. Éjszakára a Fogadóban szálltam meg. Aka Seidu ott virított az asztalon. A hátizsákom az ágy mellett eldőlve feküdt. A bokszerek az éjjeliszekrényen pihentek. Az éjjel nem zuhanyoztam, így most reggel, kimentem és letusoltam. Aztán a fogkefémért nyúltam. Miután végeztem a reggeli teendőkkel, fölöltöztem, és elpakoltam. A recepciónál kifizettem a szállást, és tovább indultam. A nyomozást az utcákon kezdtem el. A falusiak azt mondták, lakik egy Hirohito nevű öregember, a kikötőn túl, valami zátony mögött. Elindultam a partszakaszon. Végig homokos tengerpart, de alig húsz méterre hatalmas sziklák voltak. Nemsokára egy romos kis házat láttam. Szerény tetővel, kis piros zsindellyel az oldalán. A ház teraszán egy púpos, görnyedt öregember ült, egy széken. Haja már nem volt, szemöldöke hosszú. A bal kezében egy bicskát fogott, a jobb kezében egy fadarabot faragott. Közelebb mentem.
- Jó reggelt, jii-sama. - mondtam, és meghajoltam.
- Ááá! Szervusz, fiam. Mi járatban vagy erre? - kérdezte, recsegős öreg hangján.
- A falusiak azt mondták, maga ismeri ezt a személyt. - nyújtottam oda a fotót.
Az öreg keze megállt a fadarabon.
- Kérlek, menj innen fiam. - mondta zaklatottan.
- Nem uram, ha tud valamit, kérem ossza meg velem. -
- Nem tehetem! - felelte szomorúan.
- Mégis miért?! - kérdeztem meglepetten.
- Mert... Ez a férfi, az ükunokám. - mondta. Megállt bennem az ütő.
- Akkor... Maga Konohai?! - kérdeztem zaklatottan.
- Nem. Sunagakurei bábmester voltam. Ám a Második Hokage fellépésekor Konohába költöztem. Az unokám gyermeket várt, Sunagakureban pedig zavargások voltak. Nem volt mit tenni, elutaztam. Az egész család velünk jött. Azonban, a lányom belehalt a szülésbe, így a gyermek az apjára maradt. Én ide vándoroltam, mert száműztek Konohából. - mesélte.
- Száműzték?! Mégis, miért?! -
- Sokak szerint, közöm volt a Szél és a Tűz országának háborúihoz. A Hokage azt állította, hogy kém vagyok, míg a Kazekage árulónak nevezett. Ezért, jobbnak láttam, hogy ide jövök, távol a megpróbáltatásoktól. - magyarázta, miközben a keze szorgosan járt. Már látható volt. A fa darab, egy kéz.
- Jöjjön csak be. - invitált, és elhúzta az ajtóként szolgáló függönyt.
- Köszönöm. - mikor beléptem, a szoba teljesen sötét volt. Az öreg kinyitott egy ablakot, és fény áradt be. Mindenhol. A szoba minden részén bábok voltak.
- Hihetetlen. - nyögtem, miközben a fejemet forgattam ebben a "bábparadicsomban"
- Már száz éve csinálom őket. - mondta a vénember, és leült egy székre. Jót nevettem a dolgon, még hogy száz éve. De ahogy belegondoltam, megkérdeztem.
- Mikor született maga? -
- Még az első Kazekage idején. Ő akkor tizenéves lehetett, hiszen hamar került trónra, nekem már fiam volt. - mondta.
- Micsoda?! - kerekedet el a szemem.
- Ezek szerint, maga több mint 110 éves! - kiáltottam.
- Hm... - nyögte, és nevetni kezdett.
- Igen, gyermekem ez így van. - mondta, és fölállt.
- Akkor, mesélne nekem az ükunokájáról? -
- Hát persze... Mivel az apja nevelte, ezért mindig arra törekedett, hogy minél erősebb legyen! Ám az apja meghalt. A fiú, ekkora lelki zuhanás miatt, már nem bírt lábra állni. Lopni, hazudni, csalni majd gyilkolni kezdett a pénzért. Később Otogakureba költözött, ahol jouninn lett. Aztán vissza jött Konohába, ahol egy éven keresztül semmit sem tett, csak ninjáskodott. Küldetései során majdnem minden országban megfordult, és jutsukat tanult. Afféle vándor ninja lett. Konohába visszatérve, lemészárolt egy egész családot, majd kifosztotta a bankot. Az ANBU fogta el, és több mint öt évig, hétpecsétes zárkában tartották, eme napig. A fiú föltörte a pecsétet, és kiszabadult. Konohát rejtélyek közt tartva, nevetve végez ki mindenkit aki az útjába kerül. A válasz, az orrotok előtt volt. A gyilkos Konohában volt, és embereket gyűjtött. De most kilétét árnyak leplezik. Nem tudni merre van! Még a Hyuuga híres Byakuganja sem találhatja meg őt! Elzárta magát és az ördög embereivel szövetkezve várja, hogy elpusztítsa a Tűz és a Szél országát! - fejezte be az öreg.
A szemem kitágult.
- Hát persze! Mind vándor ninják! - kiáltottam föl, és kirohantam.
- Köszönöm! Jii-san! -