Konohagakure - Utcák

Zsebre tett kézzel sétálgattam, így reggel, ő... dél előtt. Miket mondok? Már dél is elmúlt. Na mindegy. Én, és a jól megszokott cigarettám nem törődött az idővel.
~ Mit tudnék csinálni? - gondolkoztam. (jelen pillanatban csak azon a két tényen járt az eszem, ami engem tükrözött. Csajozás, és valami fogyasztani való) A bendőmet már száraznak éreztem. Legutoljára másfél órája ettem valamit.
Te jó atya ég! Olyan régen?
Na mind egy. Beültem a Ramenes büfébe.
- Mit kérsz Juhai? - kérdezte Itchimaru
- A szokásos. - mondtam vigyorogva.
A férfi elém tette a shaket, és a három tál Rament. Nem is reggeliztem... Csoda hogy a hasam olyan hangokat ad, mintha Shin, és Tatsu éppen hangversenyt rendeznének? Egy Ramen már odabenn volt. Mire ezt végig gondoltam, már a második is odabenn kuporgott.
- Na akkor most emlékezet frissítés! - mondtam, és meghúztam az italt.
- Upsz! Ez azt hiszem kiürült... - néztem a szememhez közel tartva az üveget.
Megettem mindent. Most úgy vigyorogtam, mint egy jóllakott óvodás. Fölálltam. Aztán visszaültem. Meggyújtottam az új cigarettát, amit tíz percen belül úgy is agyonrágok. Valami ismerősre vártam. Mindegy volt hogy ki jön, csak hagy dumáljak már valakivel. Elővettem egy mangát. Természetesen a romantikus kiadásokat, illetve a gusztustalan Hentait. Mindig az ilyesfélét bújom. Most csak valami gyilkosos regény, ami még a kilencfarkú idejében készült. Hmmm... Hogy telik az idő. Akkor voltam Chuunin. Szóval, úgy tettem mintha olvasnám. Eközben az új csajozós dumámat szerkesztettem a fejemben.
~ Szia Baby! Kell egy bika? - Valami ilyesmi. Persze ennél szelídebben is megy.
~ Kell egy izmos cápa a kishalacska mellé? - gondoltam, de csak a szemöldökömet húzogattam rá. Valóban, ez eléggé pocsék. Valamint, már túl vagyok jó pár genincsapaton, de ebben az évben nem akartam vállalni senkit. Ez az én tudásom. Még hogy kölcsönadjam másnak?! (igen, kissé olyan vagyok, mint egy hároméves, de ezek csak a gondolataim.)
A cigi szépen füstölgött. Igazából nem szívtam. Csak rágtam. Ügyes voltam a nemolvasásban. A szöveg egyenesén mozgattam olvasási sebességben a szememet. Persze azt sem tudtam hogy mi a regény címe. De kell egy elterelő hadművelet, ha netán egy turista úteligazítást kérne.
Alig egy órája jöttem ki Tsunede úrnőtől. Olykor-olykor nem túl előnyös a falu egyik legjobb ninjájának lenni... Felderítés? Nem gond! Gyilkolászni valakiket más falvakból? Nem gond! Szóval mindig ez folyik. Már 33 múltam egy kicsivel, de még mindig úgy gondolkodom, mint egy 19 éves. Szeretem nagykanállal enni az életet.
A távolból egy fiatal nő hangját hallottam. És még úgy 3-4 srácét.
~ Na jön egy csipetcsapat... - gondoltam, és olyan szemrehányóan megforgattam a szemeimet. Unalmas képet vágtam, és visszahajoltam az "olvasáshoz" A hang kissé ismerős volt... Mindegy. Ha megismer köszön. Ha nem ismer meg, köszönök neki ha megismerem...

Tarkóra tett kézzel ballagtam előre, miközben próbáltam átvágni magam a tömegen, reggel óta edzetem kint szóval eléggé éhes vagyok. A távolból megláttam Itchimaru büféjét.
~ Már innen érzem, a ramen illatát. Csak egy kicsit kell kibírnom.
Majd olyan gyorsan lepattantam a székre, olyan hévvel, hogy a mellettem ülő fickót sem vettem észre.
- Napot Itchimaru bácsi! - köszöntem már a megszokott módon.
- Ah Ryuu, a szokásosat kéred? - kérdezte vigyorogva
- Ja ja, 4 tál talán elég lesz. - vigyorogtam mint a vadalma, majd el is kezdte csinálni a rameneim.
Hallottam magam mögött az emberek hangját, a kis gyerek sikoltozásait miközben fogócskáznak vagy valami mást csinálnak. Unalmamban felkönyököltem a kiálló kis párkányra (Asztal szerű valami) majd balra fordultam, megláttam a mellettem ülő jounin-t aki bagóval a szájában, talán valami érdekes vagy unalmas mangát olvas. Eléggé alaposan megnéztem főleg azt, hogy két fejjel nagyobb mint én de eléggé félelmetes alkatilag. Mindig szíven érint ha valaki nagyobb nálam. Sőt aki már ekkora, az vérig sértett...
- Mekkora egy állat ez a csávó. - sóhajtottam halkan mire a mellettem ülő erre felkapta a fejét...

Kényelmesen elvoltam. Olyan jól éreztem magam. Beleéltem magamat az "olvasásba"
~ Hű... Öregem! Aki ezt írta azzal olvastatnám végig. Még így "olvasva" is olvashatatlan!!! - gondoltam, és jót nevettem magamban. Ekkor egy srác ült mellém.
~ Ni csak! Megjött törpapa! - röhögtem magamban, mire a fickó(ka) szemrehányó megjegyzést tett a hatalmas méretemről. Felemeltem a fejem.
- Hát édes fiam! Ha én akkora lennék mint te, akkor egy szentjánosbogár is magam alá csinálnék! - mondtam az alacsony fiúra szegezve a tekintetem.
~ Ez az Hideko! A gyerek most tuti beijedt! - mondtam magamnak, mire a fiú értetlenül nézett vissza.
- Legalább nem vagyok egy ekkora gorilla! - vágta oda, és kinyújtotta a nyelvét. Szó, mi szó tökös gyerek ez a kis genin...
- Na jó. Most már kicsit elég... Hagyj kérlek olvasni! - mondtam, és lehajtottam a fejem. A szöveggel ismét nem foglalkoztam. Kit érdekel, ha vannak képek? Ő is hátat fordított nekem, én is neki. Hallottam, ahogy eszik. Mind a négyet befalta, de itt maradt. Nem ment odébb. A mangát az asztalra tettem, és kijelentettem.
- Nos, Itchimaru! Ezt a regényt add a fiadnak. -
- Ő... Rendben, de Hideko. Nekem nincs fiam. -
- Jójó. Akkor egy vendégnek. - mondtam és vigyorogva elindultam a női fürdő felé.
~ Folytassuk hát a munkát. - gondoltam, de meghallottam hogy valaki lépked utánam. A szememet sunyin jobbra fordítottam.
~ Áhá! Már megint az a kis idegesítő kölök! - gondoltam, és balra kitértem.
~ Fantasztikus. A gyereknek lenne mit javítani a lopakodási késségén... - ahogy mentünk egyre tovább törtem a fejem a fiú képességein. Lassan már elemezgetni kezdtem. A női fürdő bejáratánál megálltam, majd fölszökkentem egy sziklára.
~ Innen mindent belátni! Tökéletes! - gondoltam, és a kis távcsövem után nyúltam. Nem volt sehol.
- Csak nem ezt keresi? Ha jól hallottam Hikodo? - kérdezte a szürke hajú gyerek.
Összecsücsörítettem a számat, és szemrehányóan ránéztem.
- Nem... Nem hallottad jól. Hideko volnék. De ha már ilyen ügyesen elcsórtad a kukkolómat, igazán bemutatkozhatnál... - mondtam, és elkaptam a kezéből a "munkaszerszámot".
~ Hmmm... Figyelemre méltó. Észre sem vettem, hogy elvette... -

- Hmm... a nevem, azt kérdezi mi a nevem ?? A nevem Ryuu Senkai, Konoha első számú művésze, ezt vésd jól az eszedbe ! - feleltem neki miközben hüvelyk ujjammal magamra mutattam.
- Művész ? Nah ne nevettess, egy ilyen kis taknyos milyen művész lehetne ? - gúnyosan mosolyt eresztett el.
Két dolgot nem bírok, az első ha cikizik a méretem, a második ha szapulják a művészetem.
- A művészet egy olyan csoda, ami nyomot hagy a jövőben. A jövőben örök gyönyörűség. - mondtam el a művészetem lényegét, maga a csúcspontot habár, egy kis sértettség halható volt a hangomban. Hideko épp megakart szólalni de közbevágtam.
- Te csak egy perverz kukkoló vagy, ch... egy ilyen senki nem értheti meg. -

Igen. A senki megjegyzésre már tényleg eldurrant az agyam.
- Ha nem tudnád Hideko vagyok! -
- Ó, és? Száz Hideko van csak ebben a faluban! - felelte a gyerek és fölemelte a fejét.
- Hideko Juhai Kamura. A falu 2. legjobb ninjája. - mondtam és a derekamra tettem a kezemet.
A fiúnak hirtelen csodálkozóra változott az arca. Kinyitotta a száját, és bámult.
- Ő... Oké... Izé... - dadogta, hiszen nem volt ember aki nem hallott volna Shin, és Tatsu birtokosáról, azaz rólam.
- Na! Már is máshogy áll a széna! - vihogtam, és büszkén mosolyogtam a nap felé. De az a gyerek... Az a fiú... Most ebben a pillanatban, ahogy a nap feketére változtatta a haja színét... Most olyan volt mint én ennyi idősen... Csak, kicsit alacsonyabb! ()
- Nos... Ryuu. Volna kedved az én kis 1 személyes csapatomhoz csatlakozni? - kérdeztem, már sokkal szelídebb hangon. A mutató ujjamat a homlokpántjához illesztettem, és körberajzoltam az ujjam hegyével a Konohai jel, körkörös mintázatát. Valahogy minden pattanásig feszült idegszál köztem, és közte kisimult. Vártam a válaszra...

Ledöbbentem a hallottaktól. Hirtelen eszembe se jutott, hogy fiú vagy-e lány vagyok.
~ Hideko Juhai Kamura, Shin és Tatsu birtokosa. Nem hittem, hogy találkozok majd vele sőt... arra meg végkép nem, hogy még bevenne a csapatába, viszont ez egyszeri alkalom... ~ elmélkedtem magamban, ugyan a végén a válaszom egyértelmű volt...
- Hmm... alaposan átgondoltam és arra a döntésre jutottam, hogy... rendben van de csak egy feltétellel. - mutattam neki a mutató ujjamat. Mintha én írnám a feltételeket, hogy bevegyen de ebbe ő is tisztába van de azé bele megy a játékba.
- Egy feltétel ? Na had halljam. -
- Mindenki azt mondja, hogy "hú de erős" meg stb... de én meg akarok bizonyosodni, hogy tényleg az a Hideko vagy és nem egy perverz kukkoló aki csak menőnek mutatja magát, viszont ha te valóban Hideko Kamura vagy akkor személyesen akarom megtapasztalni, hogy mien erős is vagy ! Meg egyeztünk ? - kérdeztem mosolyogva majd jobbomat felé nyújtottam. Viszont nem vettük észre, hogy egy közeli fűrdöző lány csapat észrevett minket...

Érdekesnek találtam. De hát ha a tücsök küzdeni akar, akkor nekem úgy is jó.
- Benne vagyok. Mi lenne a próbatétel? - kérdeztem, és egy újabb bagóra gyújtottam, hiszen az előzőt már agyonrágtam.
~ Vajon mit akar? - gondolkodtam, és olyan időhúzás képen megvakartam a tarkómat.
Vártam a válaszára...

- Hmm... - és felvettem a gondolkodó pózomat. 11,23423 másodperc múlva eszembe jutott egy ötlet.
- Kihívlak tégedet egy az egy elleni küzdelemre ! - próbáltam valami félelmetes hangsúllyal mondani de erre Hideko elkezdett hangosan nevetni. Erre benyomtam egy -.- pofát de még jobban elkezdett nevetni így már felvettem a -.-" -t.
- Mi olyan nevetséges, heee ? - kérdeztem vissza már eléggé idegesen.
~ Mindjárt beverem a képét, ha tovább folytatja. ~ miközben idegesen roppangattam az ujjaimat.
- Semmi semmi, de rendbe van, elfogadom. - legyezett felém miközben a könnyeket törölgette a szeméről. 5 másodperces csend lett közöttünk mire megszólaltam.
- Fasírtot csinálok belőled... - lenyugodtam de még mindig -.- fejet nyomtam.
- Persze, pe.... - de nem tudta befejezni mivel hatalmas sikkantásokat hallottunk.
- Kukkolóóóóók !! - jött a lány kórusból és próbálták valahogy takarni a menthetőtt...

Természetesen a hatalmas sikoltás megzavart. Erre egy lágy igazán nyugtató hangot vettem föl.
- Nyugalom hölgyeim! Itt harc folyik, és nem az önök bársonyos, kellemes... - (itt már folyt a nyálam) - Kebleit bámuljuk... - vettem kontrollt, és ránéztem a felém rohanó geninre. Rohant. Kunaiát előre tartotta.
- Jó, jó! Semmi gond, Ryuu! - röhögtem, mert följebb ugrottam, így a fiú nekifutott a falnak.
- Csinálj már valamit te féleszű! - üvöltött rám a fiú.
- Hát jó. Te meg akartad tudni, hogy télleg az a Hideko vagyok-e, aki Shin és Tatsu birtokosa. Tessék hát. - mondtam majd behunytam a szemem. A kezem körül fekete színű chakra füstölgött. Az arcom sárkányszerű pofává alakult, kezeim megnyúltak, ujjaimon hatalmas karmok lettek. Az orromon keresztül gőzt fújtam a levegőbe. A lányok még erőteljesebben sikítottak, Ryuuban megállt az ütő. Ekkor visszaalakultam normál formámba.
- Ennyi elég? - kérdeztem mire a fiú elröhögte magát.
- Transzformáció... - legyintett.
- Ó!!! Hogy az a!!! - most már tényleg nagyon mérges lettem. Megfogtam a fiút a grabancánál, és a meztelen fürdőzők közé hajítottam.
- Te kis te!!! - üvöltöttem, majd leugrottam utána.
- Kifelé a vízből! - üvöltöttem a nőkre, majd ismét sárkányi alakot öltöttem, de most nem a kettőt egyszerre, hanem csak a fehér sárkányt, Shint. Forró gőzzel pillanatok alatt fölforrt a víz.
- Jó!!! Jó!!! Hiszek neked!!! Hagyj kérlek!!! - siránkozott az ifjú genin. Erre már is szelídebb lettem. Mosolyogva, bólintva kisegítettem a vízből, és elsomfordáltunk.
- Már későre jár. Azt javaslom, holnap találkozzunk a folyóparton. Megtanítalak a kezdő lépésekre. - mondtam, és megborzoltam a fiú haját.

- Oké oké. - mondtam miközben a hajamat megborzolta.
~ Nem semmi ez a fickó, szerintem jól kifogunk jönni egymással. ~ gondoltam és valahol éreztem, hogy ő is így gondolja.
- Akkor majd holnap reggel 9-kor a folyóparton. - mondta nekem újdonsült senseiem de még mielött elteleportál volna még hozzá tette.
- Ha lehet, ne késs Ryuu. - majd elköszöntünk egymástól és füst felhő kíséretében eltűnt. Én is haza fele vettem az irányt, hisz eléggé elfáradtam, vizes is vagyok és holnap meg elkezdjük az edzést Hideko "sensei"-el. Ásítottam egyet és felnéztem az esti égboltra. Telihold volt, a telihold látványa valamiért fura érzésekkel töltött el, tovább néztem és láttam a távol gyülekező eső felhőket. Körül néztem az utcában de rajtam kívül már nem láttam senkit se az utcákon.
~ Tényleg késő lehet... ~ majd a háztetőkön ugrálva én is haza fele vettem az irányt...

Miután "illegálisan" de elhagytuk a kórházat, az újdonsült tanítványommal egy kisebb, de barátságosabb utcába mentünk. Vagyis, inkább sikátornak mondanám. A két oldalon egyenes házfalfal volt. A sikátor végén egy deszkákból összeszögelt, barna kerítés díszelgett, egy-két hirdetőplakáttal.
- Nos, Kohaku, itt lesz az első edzésed, de, elsőként be kell mutatkoznod! - mondtam vigyorogva.
Én is és ő is elmondtunk mindent ami tudnunk kell egymásról.
- Nagyszerű! Akkor megtanulsz chakrát használni, és ha ezzel végeztél, mehetünk az első küldetésre! - mosolyogtam.
~ Persze sokkal könnyebbet kérek, mint az előtt... - gondoltam, és ismertettem a feladatot. Mikor végeztem a magyarázkodással nekidőltem annak a magányosan ácsorgó deszkapalánknak, és gondolkodtam. Valahogy nem bírtam kiverni a fejemből Ayamet...

Miközben, ifjú tanítványom a falra mászást gyakorolta, eszembe jutott egy elmaradt A szintű küldetés, amit még Ryuu halála előtt véghez kellett volna vinnem.
~ Ha nem megyek el az Eső vidékre és szerzem vissza azt a fránya tekercset, akkor száz százalék, hogy Tsunade-sama nagyon ki lesz akadva. - gondoltam, és eszembe jutott még egy régebbi eset, amikor az öklével pofon vágott. Borzalmas.
- Nos, kis tanítványom, nekem most lécelnem kell! Gyakorolj ügyesen! - vigyorogtam, majd gyorsan elteleportáltam, mielőtt akár mit is mondhatott volna...
A tetőkön ugrálva eljutottam a kapuig, aztán az erdőn át folytattam az utamat. Sietősen közlekedtem az ágak között. Néhol belebotlottam egy-egy őrjáratba, de szerencsére senkit sem kellett elvernem. Ekkora tempóban, már este, alkonyatra megérkeztem az Eső országába.

Útban voltam a Hokagehoz, hogy megtudjam a küldetésünk részleteit amit Hideko mondott.
~Egy óra telt el azóta, hogy elhagytuk a folyót. Kíváncsi vagyok Yagato ott van-e. -gondoltam s sétáltam tovább.
Akkor hirtelen egy utcából befordult egy lánycsoport.
~Az az első olyan ismerős. Megvan! Yagato idegenvezetői. Aha. -ötlött belém a gondolat s elkezdtem feléjük futni.
Megálltam előttük egy méterre.
-Yagato, itt vagy? -kérdeztem.
Akkor kilépett a csoportból Yagato, arca teli rúzsnyommal.
-Megzavartalak valamiben? -kérdeztem tőle egy hatalmas vigyorral.
Yagato mentegetőzött, és a fülembe súgta, hogy próbáljam egy időre leszedni őket róla.
~Leszedni? Hmm... -és elkezdtem tervet szőni.
-Lányok, a Hokage-sama hívat titeket, valami olyat mondott, hogy jutalomban lesz részetek.
~Remélem beveszik. -gondoltam.
A lányok sprinteltek az iroda fel, Yagato meg egy megköszönő arcképet vágott sóhajtással vegyítve.
-Ő, te már voltál a Hokagenél? -krdeztem a fiútól.
-Voltam, viszont a küldetés csak egy hét múlva lesz. s most Hideko sem lesz, mert felderítésen van.
-Értem. -kezdtem bele.- De akkor most mit fogunk csinálni?
Mielött Yagato válaszolt volna, a távolban megláttunk futni vissza a lányokat.
-Most? Most elhúzzuk a csíkot! -mondta Yagato s felugráltunk a háztetőre és elindultuk északnak.

Miután Suzumaya elhagyta a kaput az utcákra tért és hazafelé ballagott.
~ Kellemes itt az idő - gondolta - jó újra visszajönni. - bár volt valami a lányban, ami eléggé nyomasztó hatást ért el, legalább is kívülről nézve.
~ Chuunin... megérdemeltem én ezt? ... Biztosan, ha a Raikage és a Hokage is így akarta.

Az utcákon sok ember volt, általában a boltok miatt járkáltak, hisz ilyenkor van nyitva a legtöbb. Suzumaya remélte, hogy összefut volt csapattársaival, de nem így lett.
A következő utcán bekanyarodva elért a Kaneko család házához.

~ Nekem egy csapat? Készen állok én erre? - tűnődött Suzumaya, aki elől ballagott. Daisetsu lemaradt tőle és úgy nézelődött konohagakure utcáin. A fiú is el volt merülve gondolataiban, mikor figyelmes lett arra, hogy a lány eltűnt a horizontjáról.

Az utcáktól nem messze volt egy füves terület, ahol egy nagy cseresznyevirágfa állt. Az alatti padon ült Suzumaya és gondolkozott.
~ Milyen érzés lehetett nekik elveszíteni a mesterüket? - itt a földre nézett. - Én nem helyettesíthetem.. de..nem hagyatom magkura. Na meg Tsunade-sama is kérte...és tartozok ennyivel. e ha elvállalom, akkor az azt jelenti, hogy Daisetsu is velem jön. - húzta el a száját - A világ legjobb dolga lesz az, hogy miközben jól beégetem magam, mint ideiglenes sensei, addig az az idióta is szívózik velem, amivel csak olajat önt a tűzre... de egyszer visszakapja!
Ekkor a fa mögül Daisetsu jelent meg és leült mellé.
- Eltűntél..
- És? Miért baj az? Mert nem szívózhatsz mással? ... - ironizált a lány.

- És? Miért baj az? Mert nem szívózhatsz mással? - kezdett el ironizálni a lány.
- Hát jó… Akkor én nem is zavarok. – sóhajtott Daisetsu. Suzumaya éppen beszédre nyitotta száját, de a fiú felkelt és átment a fa másik oldalára.
~ De hát ha egyszer igazam van! - forrt Maya magában. Kis gondolkozás után felállt és odament a fiúhoz, mivel gitárhangot hallott.
- Te tudsz gitározni? - húzta fel egyik szemöldökét a lány, mivel meglepődött. Daisetsu bólintott és közben játszott. Egy ideig Maya hallgatta, majd lefogta a pengetős kezét Daisetsunak és odahajolt hozzá: - Ne haragudj... - nézett mélyen a szemébe, majd tekintetét elkapta onnan. Akaratlanul is beleharapott saját ajkába.
~ Na jó, talán mégsem kellett volna...azok a szemek..

Daisetsu felállt, magához ölelte Suzumayát és megcsókolta.
- Ezt már nagyon régen megakartam tenni… - Suzumaya nem nyitotta ki a szemét.
~ Miért mondja ezt? Én.. tudommit jelent de... kérlek istenem taníts meg szerelmesnek lenni! - gyötörte magát belülről a lány. Ellépett a fiútól és hátat fordított neki.
- Én..én nem..Daisetsu, én nem vagyok képes viszonozni..úgy rendesen.. - hangja szomorú volt. Visszafordult a fiúhoz és a szemébe nézett. - Ostobaság volt Kumogakuréba mennem! - majd a lány elkezdett futni. Mindegy merre, csak az ő közeléből el.
~ Én már emlékszem... emlékszem hogy boldog voltam. És emlékszem mennyire fájt.. - a lány megállt az egyik ház falánál és háttal nekidőlt, majd lecsúszott ülő helyzetbe. - Daisetsu..felébresztette a szikrát bennem..De, ő nem. Nem neki kellene! - fogta a fejét a lány. - Ő nem lehet belém..szerelmes...

- Ha azt hiszed, hülyeség volt Kumogakure-be menned, hát hidd! A szívedet követted és nem hagytad, hogy a józanész irányítsa sorsodat! Hát most se hagyd! Ne azon görcsölj, hogy mit és miért nem szabadna, inkább cselekedj! Én az előbb ezt tettem… És nem bántam meg. - mosolygott a lányra. Suzumaya könnyeit visszatartva felelt:
- Csak hogy tudd, majdnem mindig szívemre hallgatok! - kezdett bele - De te alig ismersz! Semmit sem tudsz rólam! - markolt bele Daisetsu felsőjébe. - Nekem fogalmam sincs arról, hogy mennyit jelenthet egy csók, mennyit ér a szerelem! Nem tudom, mert a Hikari kitörölte belőlem! És... - ekkor Mayának valami eszébe jutott.
~ Kitörölte... Nem akarja, hogy szerelmes legyek? - tűnődött el. - Talán.. lehetséges, hogy Saeko, a sámánnő..szerelmes volt és valami rosszul sült el? És..emiatt lett ez az egész?! - a lány tekintete döbbentté vált. - Talán nem akarja, hogy velem is ez legyen? Vagy csak bosszúból veszi el ezt az örömöt?
- Suzumaya, rendben vagy? - lengette meg Daisetsu kezét a lány szeme előtt. Maya feleszmélt.
- I-igen.. - tért vissza - Én nem akarom...mert ez korai... - kapta el tekintetét a mellette térdelőről.