Konohagakure - Ichiraku Ramen

Miután végeztünk a küldetéssel Zakari elhívott ichirakuhoz, na mindegy egy kis józanság nem árt. Majd mikor mondta, hogy tanítványa is jelen lesz, kissé meglepődtem, na mindegy, legalább nem csak ketten leszünk. Mikor odaértünk Ken tisztázta, hogy ő fog fizetni. Az költséges lesz.
-Kérem szépen a szokásos rammenem, és egy üveg sakét 2 pohárral.
- Három üveg szaké pohár nem kell. - Mondtam, mire elég furán nézett Ichiraku és barátom is. - Legalább nem én fizetek. Végre rendesen leihatom magamat.

Miután megérkeztünk ittunk még -Üdv! Shimizu Kaitonak hívnak.
-Üdv! Shimizu Kaitonak hívnak. Egy bizonyos Zakari Ken-t keresek, ismerik őt? - Természetesen Zakari válaszolt, mégiscsak az ő tanítványa. Majd én is beszálltam a beszélgetésbe.
- Nos akkor én mennék is tudod holnap nekem is találkám lesz a tanítványommal.- Mondtam, majd pénzt "véletlenül" elejtettem Zakari elé. Hazafele menet a holdat néztem és azon gondolkodtam, hogy vajon reggel ki fog kopogtatni az ajtómon és megkérni valamire. Otthon lefürödtem, majd kivételesen józanon aludtam.

Fáradtan, szinte kifacsarva léptem be a lakásomba, és terültem el a kék és zöld színekben pompázó megvetett ágyamon, melyen érezni lehetett még a finom, rózsaillatú öblítőt. Látszott a huzaton, hogy alig egy-két napja került az ágyneműre. Már kezdtem elbóbiskolni, mikor hirtelen belém ütött a felismerés. Eszembe jutott, hogy ezen a napon kell találkoznom Zakari Kennel, aki elkérte tőlem egy időre Kodamát levélben, melyben egyúttal valami randi féleségre is invitált. Kissé vonakodtam, hogy elfogadjam-e a meghívást, avagy utasítsam inkább vissza, de úgy gondoltam, hogy elmegyek, és találkozok vele. Gyorsan összekészülődtem, letusoltam, és kerestem valami értelmes göncöt, amiben kitehetem a praclijaimat a házból. Végre sikerült felvenni egy egész normálisnak mondható ruhát, majd néhány perc tükörbe bambulás után végre elindultam a cél felé, ami nem is volt annyira elegáns, így lényegében kissé hülyén éreztem magam, amiért sikerült „kiöltöznöm”. Igaz, ez nem annyira sikerült, így leginkább úgy festettem, mint egy kissé felturbózott, újított Ayame. Már láttam magam előtt Konoha játékgyárának legújabb kreációját: A hiperszupercsillivilli Ayame baba. Hát nem mondom, valószínűleg nem ez lett volna a csepp lurkók által választott álomjáték… Idő közben lassacskán, de megérkeztem a megbeszélt helyre, az Ichiraku Ramennek nevezett ramenezőbe, ami lényegében egész Konoha kedvenc falatozója. Amint megérkeztem, rögtön Ken felé vezényeltek. Kezdtem félni, hogy talán sokat késtem, de azért mellé léptem.
- Öhm… Ugye te vagy Zakari Ken?
Szólaltam meg kissé enyhén elpirulva. Sosem szerettem idegeneket megszólítani, mert az esetek többségében azok elég mogorván válaszoltak, és hát nem különösebben kedvelem a mogorva, durva embereket. Mit tehetnék, hiszen azért mégiscsak egy lány vagyok… Miután kiderült, hogy jó helyen keresgélem az emberem, lehuppantam a jouninnal szemben.
- Ayame vagyok. Tadayoshi Ayame. Örvendek.
Nyújtottam egyelőre csak kezet, hiszen azért mégse támadhatom le kapásból… Az olyan udvariatlan lenne, ráadásul akkor valami hülye cukikalányocskának tűnnék előtte, aki úton útfélen puszilgatja a szembejövőket…

Kicsit késve ugyan, de csak befutottam a ramenezőbe, ahol azonnal Zakarihoz vezettek. Kissé bátortalanul, de azért rákérdeztem, hogy ő-e az. A válasz meg is érkezett.
- Igen, én vagyok Zakari Ken, üdvözöllek. Ugye szólíthatlak Ayamének?
Örültem, hogy végre, életemben talán először sikerült leszólítanom a keresett személyt, azonban még mindig izgultam kicsit, nehogy elküldjön a melegebb éghajlatra, ha esetleg nem tetszenék neki… Ez mondjuk teljesen elképzelhető, a személyiségemet ismerve, hiszen ahhoz képest, hogy jounin vagyok, könnyen megijedek, ráadásul még izgulós vagyok… Bár ha azt vesszük akkor végül is egy jounin a tapasztalataitól jounin.
- Ühüm. Nyugodtan. Sőt! Ha nem kérdezted volna, én szóltam volna, hogy hívj Ayamnénak.
Válaszoltam kisvártatva a kérdésre, miközben az izgatottságtól kipirult arcomon halvány mosoly suhant át.
~ Kíváncsi vagyok, hogy miért félek ennyire, hiszen valószínűleg nem fog megenni, vagy valami… Ráadásul meg is tudnám magam védeni, hiszen a biztonság kedvéért hoztam magammal néhány könnyen hordozható fegyvert.
Lapogattam gondolkozva az ölemben pihenő hátitáskám, melyben volt néhány kunai, és shuriken. Sosem lehet tudni, hogy mikor van rájuk szükség.
- Miattam nem kellett volna így kiöltöznöd.
Nézett a szemembe Zakari, amitől a már normál színű arcbőröm ismét felvette a piros színt.
- Hogy őszinte legyek, nem nagyon öltöztem ki, csak épp annyira, hogy ne nézzek ki úgy, mint valami trampli.
Lényegében tényleg ezért öltöztem ki, ráadásul valamiért sose sikerül normális ruhában találkozókra mennem. Valamiért mindig erős késztetést érzek arra, hogy kiöltözzek, és ezzel bohócot csináljak magamból.
- Mit hozhatok?
Lépett oda hozzánk egy férfi, hogy fel vegye a rendelést.
- Ayame ma a vendégem vagy, én állok mindent, kérlek rendelj bátran.
Mondta egy mosollyal az arcán. Természetesen szinte azonnal az egész menüt kértem volna, hiszen elég sokat eszek, de mivel nem akartam szegény Zakarit kifosztani, így csak egy nagy tál vajas rament kértem. Már nagyon rég ettem igazán finomat, hiszen folyamatosan rohangáltam egyik helyről a másikra…
- Tényleg, egyébként hogy ment Kodamáékkal az edzés?
Indítottam el a beszélgetést kissé zavartan.

Kissé nehezen ugyan, de csak elindult a beszélgetés, aminek örültem. Őszintén szólva először egyáltalán nem a munkával kapcsolatban akartam vele beszélni, de hát kicsúszott a vele kapcsolatos kérdés…
- Nos, a fiúk remek öszhangban csinálták végig, a könnyünek nem nevezhető edzésemet. Az edzés, lényegében a chakra kontrolról, és chakra érzékelésről szólt, és mind a ketten végig mentek, igaz nagyon kimerültem, de sikerült nekik.
Mondta el rövid monológját. Ami azt illeti, gondoltam, hogy Kodama ügyes lesz az edzésen, bár arról fogalmam se volt, hogy milyen egy Zakari Ken-féle edzés. Kicsit kíváncsivá tett. Néhány percre csend állt be kettőnk között. Valószínűleg kissé ő is izgult, bár eddig jól leplezte. Az én arcom csak egyre pirosabb és pirosabb lett. Valamiért, ha egy fiúval kettesben vagyok, folyton túlizgulom magam.
- És te mi jót csináltál mostanában.
Törte meg végül a csendet Ken. Néhány percig gondolkoztam, hiszen néha még az is nehezemre esik, hogy eszembe jusson, mit is reggeliztem, majd miután sikerült tisztázni magammal a velem történteket, elregéltem a velem szemben ülő jouninnak is.
- Hát őszintén szólva nem sok… Ma voltam Kisamével, egy másik tanítványommal a tónál, és élveztük a nem túl sokáig tartó jó időt.
Mondtam, talán kissé hadarva. Na igen, ha ideges vagyok, általában szokásomban áll hadarni is…
- Tervben volt, hogy megtanítsam a chakra kontrollra, de mivel elég csúnyán beborult, inkább áttettük másik napra.
Mosolyodtam el. Végül is kissé bántam, hogy nem lett semmi abból, amit terveztünk, de hát majd legközelebb… Zavart kissé, hogy geninjeimmel csak ritkán találkozok, mert mindig közbe jön valami. Zavartam vakarásztam a táskám fedelét, mely egy kicsit idétlen hangot adott ki. Reméltem, hogy nem tűnt fel Kennek, minden esetre, ha zavarja, majd szól. Valamivel kénytelen vagyok lefoglalni a kezeimet, amíg nem hozzák ki a rament.
- És veled mi újság? Szoktál járni kikapcsolódni?
Tettem fel ezúttal én a kérdést. Nekem ez kicsit az adok-kapok játékhoz hasonlított, hiszen egyszer én tettem fel kérdést, egyszer pedig ő. Minden esetre vártam a választ.

Egy kis loholás után, végre megérkeztem az „étterembe”, ahol már Ken várt. Mondjuk nem is meglepő, hogy én késtem, hiszen folyton elkések mindenhonnan… Amint megérkeztem, meghívómhoz küldtek, majd letettem magam, és beszélgetésbe elegyedtünk. Kezdtem egyre inkább arra gondolni, hogy a kis fegyvercsomagom – mely a lábamon pihent – teljesen felesleges volt magammal hozni.
- Hát nem nagyon, mivel eddig nem volt kivel. Meg eddig elég sokat vándoroltam, és nem értem rá.
Válaszolt kérdésemre. Na igen… Ha valaki szórakozni akar, akkor ahhoz nem csak partner, de idő is kell… És hát… nekem inkább csak az előbbi hiányzott eddig…
- Te hol szoktál kikapcsolódni?
Tette fel most ő szinte ugyan azt a kérdést, ami még nem is olyan rég, az én számat hagyta el. Néhány pillanatig gondolkoztam, hiszen tényleg nem igazán kapcsolódok ki, de azért megpróbálom olyan helyekre intézni a küldetéseket, ahol én is és a geninjeim is jól érzik magukat.
- Öhm… Hát nem túl sok helyre szoktam járni, és időm sincs nagyon. Szóval… nem szoktam kikapcsolódni.
Mondtam kissé zavartan. Időközben a kis, ölemben pihenő tatyó átkerült mellém. Ettől függetlenül azonban még mindig a közvetlen közelemben tartottam, hátha esetleg szükség lesz rá.
- Ayame. Ha elhívnálak egy Tó parti piknikre, igent mondanál?
Tette fel váratlanul a kérdést, ezzel megtörve a köztünk beállt, néhány másodperces csöndet.
- Hát nem is tudom… Öhm… Talán…
Feleltem, miközben arcszínem végig haladott a piros minden árnyalatán. Eközben a rendelt leveseket is kihozták. Látszott rajtuk hogy alig pár perce lettek kész, hiszen még mindkettő gőzölgött. Kicsit zavarban voltam, így azt, a leves piszkálásával próbáltam leplezni. Őszintén szólva reméltem, hogy nem bántottam meg Kent ezzel a „határozott” válasszal…
- Egészségünkre.
Mondtam még mindig kissé pirosan, majd miután ittam egy kortyot, hozzá láttam a ramenemhez.

//elnézést, hogy ilyen sokat kellett várnod, de újabban örülök, ha fél órát ülhetek a gép előtt, ráadásul megint megtámadott az alkotói válságnak nevezett marhaság. ^^”//

Az idő egyre csak repült én meg kezdtem kicsit furcsán érezni magam. Talán kicsit zavarban voltam, vagy nem is tudom... Mindenesetre jól éreztem magam, attól a furcsa érzéstől függetlenül.
Lehet, hogy Kent sikerült megbántanom a „Lehet” válaszommal, de hát igazából sosem tudom, hogy milyen a másnapom beosztása. De azért még meg lehet próbálni, hogy esetleg elmenjünk piknikezni, és ezzel talán neki is örömet tudok okozni.
- Ayame eljönnél velem egy tó parti piknikre?
Tette fel ismételten a kérdést, ám ezúttal már teljesen kész volt a válaszom is. Bár igaz, hogy nem lehetek benne teljesen biztos, hogy mikor is tudnánk megejteni azt a közös piknikezést.
- Igen, szívesen. Bár igazából nem tudom, hogy mikor lehetne megejteni a dolgot, de majd megbeszéljük.
Mosolyogtam rá a jouninra. Valószínűleg meg is érti, hiszen mindketten jouninok vagyunk, és van egy-egy csapatunk is, amit nem kéne elhanyagolni.
Hirtelen elkezdett csipogni a vészjelzőm az okos buksimban, miszerint elfelejtettem valamit. Mondjuk ez elég sűrűn fordul elő, és általában csak órák, vagy napok múlva jut eszembe, hogy mit is felejtettem el. Kissé zavartan álltam fel, majd Ken felé fordultam.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Remélem hamarosan ismét találkozunk.
Mondtam, majd egy puszit nyomtam meghívóm arcára búcsúzásképp, végül pedig haza indultam. Kicsit furdalt a lelkiismeretem, hogy csak úgy faképnél hagytam, de hát úgy is találkozunk újra.

//Szori, hogy csak így lelépek, de egyszerűen most nincs ihletem egy ilyen játékhoz T_T ezért nem is írtam mostanáig T_T//

Mayanak

Sajnos nem sikerült kiszednem belőle a válaszokat, de sebaj! Először muszáj a közelébe férkőznöm, s talán akkor elárulja… Miután beültünk az étterembe egy kérdést tett fel nekem:
- Ön miért van itt? – kérdezte. Bár elárulhatnám, hogy a Hokage-t kell meglátogatnom, most inkább nem teszem. Fölösleges ilyen kevésbé fontos dolgokat megosztani a másik féllel.
- Az, hadd maradjon az én titkom. – kacsintottam egyet, reménykedve, hogy ezzel talán sikerült felpaprikáznom.
- Jó estét! Mit adhatok? – kérdezte a férfi. Már éppen szólni akartam, mikor Maya megelőzött.
- Én csak egy zöld teát. – válaszolt, mire rám pillantott Ichiraku, s tőlem is várta a rendelést.
- Én egy menta teát kérnék… - a férfi bólintott, s elment elkészíteni a rendelést. – Egyébként nyugodtan tegez, hisz’ még én sem vagyok olyan idős. – feleltem a nemrégiben feltett kérdésére.
~ Eddig tökéletes kudarc. – sóhajtottam, átgondolva a magánakcióm eddigi eredményét. Eközben a teákat is meghozták. Lassú mozdulattal érte nyúltam, majd a számhoz emeltem, s belekortyoltam. Csak ekkor esett le, hogy még forró, ezért amilyen lassú volt az előbbi mozdulatsor, annál gyorsabban tettem le az asztalra a csészét, levegő után kapkodva.